Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905
L VIII mikor legszebb, — lehull. Olyan, mint az érett gyermeklánc bóbitája: csak egy gyenge fuvalat kell, egy lehelet csupán, s ellszáll, többé nem hozza vissza semmi. És akkor majd sírni fogtok. Akkor fel fogtok sóhajtani Marcell Prevost-val. Óh mért is nem hoz az élet új hajtásokat a letarolt emberi leiken, mért is nem kelti ki újra valami változhatatlan, megdönthetetlen törvény erejével a reményt, szerelmet, az új kalászokat! Óh kedves Fiaim, védjétek és becsüljétek meg lelketek virágait! Fussatok a világ bűnös örömeitől s ne szórjátok pazarló kézzel lelketek kincseit, mert eljön az idő, hogy üres kézzel fogtok állani az élet viharában s így üres kézzel neki indultok a küzdelemnek, hogy megmentsétek illúzióitok rongyait, — csakhogy már késő lesz. Óh higy- jétek el nekem, nincs e földön megsiratásra érdemesebb ember, mint aki elveszítette illúzióit s kiégett szívvel, kiapadt velővel, érzés és gondolatok nélkül bolyong élőhalottként az élet forgatagában, mintha csak azt a valakit keresné, aki eltemesse .... Akinek nincsenek illúziói, olyan, mint Lucifer az Ember tragédiájában, olyan, mint Zola, akiről nem lehet tudni, hogyan halt meg, olyan mint Bródy Sándor, aki fegyvert fordított maga ellen. Mert aki így eltékozolta lelkének kincseit, annak nincs is egyéb hátra, minthogy belenézzen abba a vékony csőbe, minek revolver a neve. Ne tanuljatok ezektől ! Tanuljatok szt. Imrétől s a szentektől életbölcseséget, akik így tudtak védekezni az ellenség ellen, akik elvonultak a világtól s nem bánták, ha a tudatlanság, egy- ügyüség, bárgyuság vádjával illették őket, de legalább az élet küzdelmeiből megmentettek egyet: az illúziót . . . * * *
