Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905

XXIV

föláldozását, fölajánlását gondolta ő, szellemünknek és szívünknek odaadását testvéreink javáért és szolgálatáért olyan tevékenységben, amely felebarátunk teste és lelke iránt érzett részvétből származik. Így fogta föl az életnek értékét és föladatát szent Pál, midőn mondja: Én pedig igen örömest áldozok és azonfelül magamat is föláldozom a ti telkeitekért. — Ego autem libentissime impendam et superimpendar ipse pro animabus vestris. (2. Kor. 12. 15.) Miközben az ember ily módon Isten iránt való szerétéiből egészen átadja magát felebarátjának és neki szolgálni törekszik, — nemcsak hogy nem lesz szegényebb, nemcsak, hogy nem veszít semmit igaz mivoltából, hanem emberi méltóságát emeli és életének végtelen értéket biztosít. Ilyen emberre illenek a Megváltó szavai, hogy aki Krisztusért életét elveszíti, vagyis aki az ő szolgálatában életét az emberek javáért föláldozza, épen ezáltal nyer lelke örök életet. Isten, az életnek forrása, megvalósítja, amit oly szépen mond Izaiás próféta: „föltámad neki, mint a hajnal az ö világossága és gyógyulása hamarább jő. Orcája előtt fog menni igazsága és az Úr dicsősége fölveszi öt. . . És nyugodalmat ad neki az Úr mindenkoron. . . Gyönyörködni fog az Urban és az Ur fölemeli öt a föld magassága fölé.“ (íz. 58. 8.-14.)

A kér. hit világosságában nagyon komoly tehát az életnek föladata, gazdag a tartalma és belőle a lélek tágas, mérhetetlen tekintetet vethet az egész örökkévalóságba. Ez az élet-föladat röviden így foglalható össze: Istent mindenek fölött és az Istenben minden embert olyan igazán szeressünk, mint magunkat; magunkat mind inkább tökéletesítsük és amig mindenkivel jót cselekszünk, törekedjünk mennyei hazánk felé, ahol az igazság után való korlátlan vágyakozásunk megelégül az igazságok kútfejének szemléletében, szívünknek a földön