Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905

XXIII

legalább ezerszer történik, hogy a szenvedés elvon a a rossztól és- a jónak útjára vezet.

Mindenesetre csillapítja és enyhíti a kereszténynek minden fájdalmát az a gondolat, hogy ez elmúlik, de másrészt megmarad a tény, hogy szenvedtünk és hogy a földi életnek töviseiből virul ki a mennyei életnek koszorúja, föltéve, hogy Istennel és Istenért szenvedtünk.

Miért kaptuk tehát az életet? Munkáért, fáradalomért, szenvedésért. Küzdelem az ember élete a földön. (Jób 7, 1.) Szent Pál csodálatos szépen fejezi ki az életnek ezt az egész keresztény elméletét, ami annyi fényt és ragyogást derít emberi létünk méltóságára és rendeltetésére: Si compatimur et conglorificabimur. Ha Krisztussal együtt szenvedünk, együtt meg is dicsőittettünk ő vele. Mert azt állítom, hogy nem méltók a jelen idei szenvedések a jövendő dicsőségre, mely bennünk ki fog jelentetni. (Rom.

8. 17. 18.) A szenvedésnek és fáradalomnak egy csepp- jéért véghetetlen boldogságnak tengere várakozik reánk.

De még nem merítettük ki az életnek egész tartalmát.

Az ember az élet ajándékát másokra nézve lehetőleg hasznossá tenni tartozik. Mert társas lény és tagja az egész emberi családnak, a miből neki haszna is van. Ennélfogva mindnyájan nem tanácsképen, hanem külön parancsban kaptuk Istentől, hogy felebarátjainkkal törődjünk, amint azt az Ő-Szövetségben olvassuk. (Ekkli. 17.

12.) Az Üdvözítő pedig, aki eljött a szövetséget tökéletessé tenni, még tovább megy követeléseiben, mert azt kívánja, hogy minden emberben, munkásban, asszonyban, gyermekben, koldúsban testvérünket, sőt magát Krisztust lássuk és mindig eszünkben tartsuk, hogy jobb adni, mint elfogadni. (Apóst. cs. 20. 35.) Ezalatt Krisztus nem csupán a szegényeknek való pénzosztogatást értette, ami jelentéktelen könnyű dolog, hanem magunknak teljes