Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1905

XXII

Raro antecedentem scelestum Deseruit pede Poena clatido.

(Horat. Carm. III. 2. v. 31. 32.)

Ritkán marad el, — bár lassan jár,

A rohanó bűnös büntetése.

(Ford. Kárpiss János.)

A büntetés ha nem is ott helyben, de közönségesen már a földön utoléri a vétkezőt, mondja Horatius.

Ha pedig valaki gonoszt cselekszik és meg nem szenved miatta, az sajnálatra méltó, igazán nagyon sajnálatra méltó. Ha élete a sikereknek szakadatlan láncolata is, csak iszonyattal és borzalommal tekinthetünk reá, mert az igazságos Istentől nem fog menekülni.

A szenvedés továbbá tisztító erő, elszakít a mulan- dóktól, nem enged az anyagiasságba merülni, megtérít Istenhez. A könnyek árja hasonló a keresztvízhez, belőle az ember erkölcsi szépségében újra születik és embertársai számára megváltatik. Szenvedés nélkül az emberben minden fölületes marad, gondolkodása közönséges, erénye, jósága sekély. A szenvedés tágítja, fölemeli, naggyá teszi a lelket, nagy jellemeket képez. Az igazi lángelmék, hősök és a nagy szellemek minden időben kedveltjei voltak a szenvedéseknek és a borostyán majd mindig csak olyan homlokot diszesített, amelyet a fájdalom szemelt ki királyi székének. Csak gondoljunk Dantera, Tas- sora, Miltonra, Schillerre.

Nem kell hát átkoznunk a szenvedést, hanem, ha nem is emelkedhetünk olyan lelki nagyságra, amely kivánva-kiván szenvedni, győződjünk meg legalább arról szívesen, hogy Isten meg akar minket szentelni a szenvedéssel és mondjuk érte neki hálásan egész lelkűnkből: Deo gratias, Hála Istennek.

Jól tudom, hogy a szenvedés olykor eltántorít Istentől és kétségbeesésbe dönt. De egy ilyen esettel szemben