Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1904
Lili. lett mégis igen reális, ethiko-eszthetikai világnézet, azaz olyan, aminőnek az emberi életnek valóban lennie kellene. Az életben pedig, talán épen otthon, a szüleinél, a szünidőben látja az iskola altruisztikus ethikai elveivel vezetett tanulóifjú azt, hogy ott alig van már valami ideál, merő piszkos érdek, a keserves kenyérkereset és a gyalázatos élvezet áldatlan harca az élet. A gondos szülőnek ekkor kell kiváltkép okosan vezetnie a fiát, mert ekkor tűnik ki az iskola igazsága, hogy t. i. mi a valódi intelligencia. Nem egyéb ez, mint az emberi alkalmazkodásnak legmagasabb és legsajátosabb formája és csak ott neveltünk igazán, ahol ezt a minden körülmények között helyeshez való alkalmazkodást, az igazi intelligenciának tulajdonképeni kritériumát bele tudtuk a mi drága fiacskánkba nevelni. Úgy viselkedjünk tehát a fiúval szemben, — de ez legyen aztán a meggyőződésünk is, — amint az nála még egészen természetes, hogy a helyes, a tiszta, az ártatlan életben valóságos örömét, nemes erkölcsi büszkeségét lelje, hogy így állandó természetévé legyen az és necsak a mi kedvünkért tegye a jót. Győződtessük meg nyíltan első sorban mi szülők a rokonok, az ös- merősök szerencsétlen esetein, amelyekről a fiú talán már hallott is, hogy egy erkölcsileg rossz emberi cselekvés sem marad megfelelő rossz következmény nélkül, s így meglesz intelligenciájának a kellő alapja az erkölcsi világrendben való hitben és az erkölcsi világrend kizárólagos uralmában való meggyőződésben. Beleéli magát ebbe a tényleges és természetes erkölcsi világrendbe és később önmagáért is irtózni fog az erkölcsileg kifogásolható cselekedettől. Ilyen erkölcsi intelligenciát teremt a fiúban legelső sorban a lelke legmélyéig ható vallásos meggyőződés.
