Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1901

38

mi vezet falaid kö2é ? Régi emlékeid s újabb dicsőségeid iránt nem vagyok érzéketlen. Sem Scipio, sem Caesar, sem Cicero, sem Michel Angelo nem fognak közönyösnek találni. De szivem nem ezt keresi ! A pápa után eseng. Azt a rendületlen sziklát óhajtja látni, melyre Jézus Krisztus egyházát építette ! Azt a dicső széket, melyen annak szelíd fensége ül, kinek mondá: Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat! Itt van ; él; nehány lépésnyire lakik tőlem.“ Ilyen érzelmek ragadták el lel- kemet, hogy örömtől repesett belé. „Oh Péter! hadd lássalak ! hadd csókoljam lábaidat! azután, ha akarják, ám kössék be szemeimet, hurcoljanak el ; mit bánom én ! így is láttam Rómát, az élő, az örök Rómát, Jézus Krisztus Rómáját. Emellett csekélység az a másik !“

Alig érkeztem meg, futottam a Sz. Péter térre. Az éj beköszöntött. Az egyház zárva volt. A képzelhető legtisztább égen feketén rajzolódott le a Vatikán. Fölmentem Sz. Péter templomának lépcsőzetén s megcsókoltam ajtait. A Vatikán egyik ablakából kis világosság derengett. A pápa szobája tán? Ott talán most a pápa imádkozik. Meghatottan hulltam térdre. A szemeimből csörgő könyekre még emlékszem ; de az ajkaimról leröppent forró szavakra nem. Csak annyit tudok, hogy a hit, tisztelet és föltétien odaadás szavai voltak az egyház és pápa iránt.

Nehány nap múlva fölmentem a Vatikánba ; a pápa kegyes volt elfogadni; s én feledve az aggastyánt, a királyt, szentet, tanítót, csak Jézus Krisztus helytartóját láttam, azt, ki a szeretett Mesternek fátyola, eszköze ; s megindulva borultam lábaihoz, mint Jézus Krisztus lábaihoz.“ (Kereszténység és Korunk. IV. 431 s k..)

Mi — m. t. ü. Közönség! —bár mennyire is óhajtjuk, aligha lehetünk részesei annak a vajmi kevés halandónak osztályrészül jutó szerencsének, hogy Szentséges Atyánk előtt személyesen fejezhessük ki azt, a mit túl- boldog szivünk érez s ha talán szivünk elfogultsága miatt zárva maradna ajakunk — hiszen a mély érzelmeknek nincs szavuk, —, legalább örömkönnyekbe sírjuk ki szivünk túláradó érzelmeit. Mi nem mehetünk Rómába,