Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1901
9 tehát külömböző álnevek alatt irogat különösen az Auro- rá-ba. Titkos ellene azonban másodszor is feljelentette. Ekkor irta keservében Öröm és bú c. költeményét, melyben hálát ad Istennek eddigi jótéteményéért, de azért enyhületet nem talál, mert mint zengi : Sajognak keblemen Saját és köz sebek Vigasztalásomul Segédre hol lelek ? Embernek adjam-e Elő keservemet ? Hisz a szentségtelen Ő dúlja keblemet. E mellett véget akart vetni egyszer s mindenkorra a méltatlan üldöztetésnek s egy védőiratot szerkesztett, melyben nemes, férfias hangon mutat rá a vádak alaptalanságára. Különös hévvel védi megtámadott költészetét, mondván: „A költészet a teremtő képzelet munkája s élénk képzelőtehetséget föltételez, de nem egyszersmind a tárgynak élvezéséi. A hol ez utóbbi van, ott megszűnik a költészet, a durva érzékiség megsemmisítvén ama fenséges, majdnem isteni szellemét a képzeletnek.“ A lírai költészetről vallott ezen elmélete, mely szerint az alanyi ömlengés pusztán a képzelet szüleménye s nem egyszersmind a közvetetlen érzés és közvetetlen élvezet eredménye, habár a maga teljességében és általánosságban nem is állhat meg, de a saját költészetének — miként később látni fogjuk— találó jellemzése, mert az ő enyelgő, nem ritkán pajzán hangú dalai nem a szerzetes költő élményei, hanem a környezetéből ismert helyzeteknek, a nép közérzésének valóságos visszhangjai. Ki akarta fejezni védekezésében, hogy még abban az esetben is, ha netalán tán dalaiban szerzeteshez nem illő világiasabb hangok csendülnének meg : e hangok a költői képzeletnek olyan visszhangjai, melyek miatt az egyén meg nem támadható. A védelemnek azonban nem volt semmi sikere s a költőt visszahívták Pestről. A gaz kéz ezután sem szünteti meg ádáz munkáját s a költőt harmadszor is meg
