Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
5 Nekem úgy tetszik, mintha ezt a világot én már láttam volna. Nem is tudom mikor. Virágnyitáskor talán, vagy csillaghulláskor, mikor az első álmok születtek, mikor először értettük meg a mit a madár dalol, először láttuk, hogy az ég mosolyog, s körülöttünk minden érez, emlékszik és álmodik, mert mindennek lelke van. . . Itt a völgyi virágok máskép nyílnak, a madarak máskép dalolnak, tán a napsugár is tisztább, melegebb. Azaz, hogy minden olyan forma, mint a hogyan itthon, magunk körül látjuk, s mégsem az : szebb, tisztább, ragyogóbb. — Az emberek is mások. Ha jók, jobbak, mint mi; ha hősök, nyomukba sem léphetünk; ha gonoszok, mi sohsem leszünk olyanok. Aztán milyen furcsaságok történnek itt: az erény mindig győz, a bűn mindig bukik. Az igazságnak nincs bekötve a szeme. Ha valaki roszat tesz, dehogyis tud elbújni vele, előkerítik a büntetésre a föld mélységéből is. Ha egyszer gonosz, büntetést kap, ha jó, ártatlan, jutalmat nyer. Nálunk is történik ilyenforma, mindennek ez a színe, s mégsem ez : csak a romja, csak az árnyéka. Nagyobbrészt vitézi képek töltik be ezt a levegőt, a miket megszínesít az a sok bűvös-bájos idyll, szelíd családi kép, játszása tündéreknek, hullása liliomnak, melyekkel a régi dicsőség jelenetei át vannak szőve. Sürgő hadi népet találunk itt. „Lobogós kópiák és kardok acéli szeldelik a levegőt“, „kacagányos apák és heves ifjú leventék törnek ölni vagy halni“. Közöttük — megannyi árbocként — fel-feltünik egy-egy vezéri alak. Ott áll a fejedelmi Árpád egy kis domb tetején. „Ékes párduca vállán, rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett ősei harcaiból maradt nagy kardja világok“ Fején könnyű süveg s toll reszket ormán. Mint Ügeké, szép apjáé: nagy termete ; könnyen mozdúl a súlyos
