Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900

6

fegyverrel; karjai, válla, mint a Mátratető és bércei, izmosok, erősek.“ S a mint áll komolyan, végig pillant hatalmas szemmel hadain, int, s a rohanó csapatok nyomban elállnak. — Dárdával rohanó Kadosa száguld egy csapat élén, valamintha lába sebes szélvész, keze villám volna. Hadzavaró kacagányos Ete, nyalka Zoárd, kürtösen ékes Üli Lehel, rettenetes Viddin, hadatértő Tas, zászlót emelő Bulcsú, harci Dobó, s a többi megszámlálhatatlan mind itt él, ront, zúz a szemeink előtt. Sziklákkal dobálódnak, fenyűtörzseket tépdesnek ki, szálfa nagyságú kopjákat vetnek egymásra, hadseregeket vernek szét egymaguk. Ott Hábor veti nagy hatalommal szívós gerelyét: megy is az, „a levegő megreszket előtte és szörnyüképen hallik suhogása.“ Itt Ete indúl elsötétült arccal a csatának, s „hegyek essenek, a sebes árviz tengere zúgjon bár, ő győz, vagy halni fog: így megy, s ég, föld nem képes megtartóztatni menését.“ Most elbúsúl Hábor elhulltán, vas dárdáját két kézre szorítja, „mintha egész sereget le akarna sodorni dühében. Nem szúr és nem döf, hanem ordítozva körülvág, s a hova ér, tör, zúz : vele jár és dúl az enyészet, így letöré derekát egy gyors nyilazónak“, arczon üt egy másikat, a ki legott jajdúlva hányát dűl, mellbe vág egy harmadikat, s azt „szörnyen leütötte lovastúl“. — Rettenetes Viddin is rohan, mint a gonosz lélek: „rá orditnak a viharok, rá dörren az ég is, az mégis megyen és akadályt nem szenved el utján.“ Karja nagy ösvényt nyit, a harcoló sorokat kiveri öldösve helyükből, s dárdája „mint magas éktelen árboc“, zúgva siet ellensége sisakjára. — Párducos Árpád vaspáncélokat vág keresztül kardjával, önmaga, mint „a menykövező isten.“ Ezek a Vörösmarty világának hősei. Ezek a félistenek. A legtöbbjéből ki van szűrve az emberi gyár-