Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
4 mikor egy költő sírja előtt állunk. Azért kéri Lorenzo Stechetti a kedvesét, hogyha hervadáskor, falevélhulláskor meglátogatja siri ágyát, tépjen onnan egy pár virág- szálat : Dalaim ők, miket meg nem irtani, És könnyeim, miket el nem sírtam. Ez a tudat vigasztalja meg Lévait is, mikor Petőfi ismeretlen és vil ágtalan sírjára gondol. Mert azt mondja: És ha nyugvó hamvad felett Lelked sok szép álma lebeg, Nem kell ápoló kéz Késő gondja többé : Virágos lesz sírod Örökön-örökké. És ilyen halhatatlan virágokkal borított sír a Vörös- rnartyé is, melyhez ma egy nemzet zarándokol s teszi rá hódolatának koszorúját. Emelkedjünk fel mi is, t. közönség, s lélekben térdeljünk oda a költő temetői ágya mellé, szívjuk magunkba az ő szellemét, mert attól megnemesülünk és hazaszer etetet tanulunk. Oh igen, ez a nemzet költőjének lelke, ebből a két elemből van az összetéve. Ne téveszszük hát szem elől e két vezető eszmét, midőn róla emlékezünk, s hogy megérthessük, ki volt az a Vörösmarty, ezt a két szempontot öleljük föl. Aztán élőnkbe rajzolódik az ő költői nagysága. * Elemezem a költőt, hogy megírhassam lélektanát. Kutatom világnézetét, vagyis azt a művészi temperamentumot — mint Zola mondja — a melylyel ő természetet, angyalt és embert, élőt és élettelent tekint; megállapítom a hatást, melyet a lélekre tesz, aztán akárki leolvashatja ezekből az ő költői nagyságának első elemét. Belépek abba a világba, mely az ő leikéből vette életét.