Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
Soha költő még úgy meg nem értette nemzetét, fi megragadóbb módon nem adott kifejezést a kor hangulatának, mint Vörösmarty. Egyáltalában tiszteletre méltó azon kor költőinél, hogy együttéreznek nemzetükkel. Minden politikaiescmény, minden csekélység, lelkűkben egy szálat, lantjukon egy húrt reszkettet meg. Olvasgassuk csak munkáikat smindjárt érezni fogjuk az óriási külömbséget az akkori nemzeti, s a mostani kozmopolita költészet közt. De egy sem volt úgy összeforrva nemzetével, mint a nemzet költője : Vö rösmarty. Az ő egész költészete tulajdonképen nem egyéb, mint lírai korrajz: megrajzolása egy nemzet egész szubjektív világának, hangulatának, érzelmeinek, vágyainak, gondolatainak. És e korrajz oly hűséggel van megírva, hogy minden idők történetíróinak elsőrangú forrásmunkája lesz. Ez a nemzet költőjének igazi nagysága. Mintha csak a magyar nemzet lelke dobogott volna az ő keblében, és ő érzett, gondolkozott, költött volna azzal a lélekkel. Ennek az összeolvadásnak, lélek közösségnek legfenségesebb megnyilatkozása a Szózat, melyet 1837-ben írt. Az egész vajúdó kor itt van ebben a költeményben; hitével és kinzó bizonytalanságával, reményével és kétségbeesésével itt hullámzik ebben a nehány versszakban. A költő hisz egy jobb korban, hiszen százezrek imádkoznak érte, s nem lehet, hogy annak a sok nemes szívnek vére hiába szentelte volna meg a hantokat, s mégis kétségbeesetten várja a halált. Most már a dűlőn vagyunk. Valaminek jönnie kell. De ránk nézve nincs menekülés ; itt kell bevárnunk, el nem futhatunk, mert a nagy világ sírhelyet sem ad csontjainknak ; itt kell bevárnunk sorsunkat, vagy élünk, vagy meghaltunk. És jött is a halál, de nem volt nagyszerű. Sírunkat 15