Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
10 liem állták körül ncpek, gyászkönny sem ült a szemekben. A költő lelke elsötétült; mindenki azt mondta neki, hogy itt a halál, a melyet megjósolt. Szegény költő kétségbeesetten, összetépett lélekkel bujdosott az országban, a míg végre kegyelmet kapott. De a mély fájdalom elvette hangját. Hiába hívta fel Tompa a katasztrófa után a nemzet dalosait, hogy csak énekeljenek, mert dalaidra hamarabb derül fény, hamarabb kihajt a holt berek, — ő hallgatott, lantja nem adott hangot. Setét eszmék bontják eszemet, Szivemben istenkáromlás lakik, irja Emlékkönyvbe című költeményében, melyet a legsötétebb napok alatt írt. Maga körül mindenütt csak temetőt és romokot látott, s egy legyilkolt országot. Egy országot, „melyet — mint Márki Sándor mondja — mindene elhagyott, csupán délibábja maradt meg.“ Hogyan tudott volna hátjénekelni? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent, Miért én éltem, az már dúlva van, mondja tehetetlen kétségbeeséssel. Hogyan tudott volna hát dalolni ? Nem dalolt, gyászolt csupán. Még ruhája is gyászt mutatott, az is olyan züllött volt, mint a haza képe. A hat év alatt, mit még mint élőhalott átkinlódott alig irt öt-hat költeményt. Csak még egyszer szólal meg, lantja igazában, aztán elpattan örökre. Még egyszer tombolja ki magát títáni szelleme, még egyszer húz egy dalt a vén cigány, szíve minden keserűségét, s nemzetének minden el nem sirt könnyét beleönti a húrokba, azután dal és cigány elnémúl örökre, nem érhette meg azt az ünnepet, melyet még mindig remélt . . . Oh ilyen költeményt írni többet nem lehet. Ez volt Vörösmarty.
