Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900

csak a múltat keresi fel, azt ragyogtatja a nemzet szeme előtt, a múltat, mely azt mondja, hogy élnünk kell. Eposzt zeng a honfoglalásról, Gejza és László herceg vitézkedéséről, Eger hősiességéről; megörökíti Kemény Simon önfeláldozását, a derék Búvár Kund merészségét; megemlékszik — habár néha csak pár sorban is — a nemzet nagy alakjairól: Hunyadyról, Zrínyiről, Szent Lászlóról, Toldiról, Mikesről. De aztán a jelen nagyjait sem mellőzi, hogy a nemzeti önérzetet, büszkeséget, bizalmat erősebbé tegye. E tekintetben Vörösmarty a megújhodás költőinek kiegészítője, hagyományaiknak tovább fejlesztője. Ódát ir Liszt Ferenchez; énekkel adózik Berzsenyi, Vitkovics, Kölcsey, Kisfaludy K. emlékének, Deák Ferencnek. És mindenütt, a hol csak alkalma van, buzdít, ostoroz, bíztat, fél és remél. Dalaiban majd ez, majd az az árnyalat erősebb a szerint, a mint az események életet vagy halált jövendőinek. Sokszor mintha rendíthet len volna bizalma, s mégis csüggedés vesz rajta erőt. Remél és hisz, de sohasem kételkedés nélkül. De mindig és minden alkalmat fölhasznál, hogy a nemzetet megrázza s lelket öntsön bele. Mintha saját hangjának erejében nem biznék, Liszt Ferencet kéri. hogy zengjen dalt, mely az ősök sírjait is megmozdítsa:

Zengj nekünk dalt, hogy még sírjaikban őseink is megmozduljanak :

És az unokákba halhatatlan Leikeikkel visszaszálljanak,

Hozva áldást a magyar hazára,

Szégyent, átkot áruló fiára.

S az ősök eljöttek, a sírok megelevenedtek, — és mi megéltünk. És a ki végigélte nemzetével a feltámadás lassú folyamatának minden bizonytalanságát, az Vörösmarty volt. Csak a második feltámadást nem adatott megérnie.

14