Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
13 a nyomott hangulatnak Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsey. Csak a múlton tudnak merengni, s a sivár jelennel összehasonlítva, a gyáva kort csak korholni tudják, de reményük mindörökre kihalt. Csak Kölcsey mer imádkozni s a múltak szenvedéséért Istentől szánalmat és jobb jövőt kérni, de hogy ő is csak menynyire bízott a jövőben, tanúskodik Zrínyi második éneke, mely „legkétségbeejtőbb hang nemcsak Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában“ (Gyulai.) Berzsenyi szinte olyan kétségbeesett megnyugvással veszi tudomásul, hogy a magyarnak el kell vesznie, mert romlásnak indúlt, s a történelem tanítása szerint a mi megromlott, annak le kell hullnia, el kell pusztulnia: forgó viszontagság járma alatt nyögünk. így járt előttünk a nemes Ilion, büszke Karthago, nagy Róma s erős Babylon. Vörösmarty az első, a kinek bátorsága van a bizalom hangját megpendíteni. „A múlt dicsősége senkit sem kápráztat jobban — mondja Kiss Ernő dr. — mint őt, a jelen sivársága senkit, sem töltötte el mélyebb íájda- lommal, mint őt,“ de a megindult politikai mozgalmak, s a ragyogó múlt nagyságának kettős tényezőjére bátorkodik felépíteni reményét. A Zalán futásában még nincs talán semmi ebből a reményből, egy halvány sugárka talán, mikor azt kérdi: régi dicsőségünk hol késel az éji homályban ? Késel, tehát egyszer mégis el fogsz jönni, mert nem haltál meg. — Olvasták és megértették. És ezt volt az első hang, mely bizalmat hintett a szívekbe. Mert ez a csodás zengésű nyelv, melyhez hasonlóval a magyar nemzethez poéta még nem szólt, bizonyítéka volt életrevalóságunknak, záloga egy szebb és jobb jövőnek. Aztán mindig erősebbé válik e hang, a mint az újjáéledés mozgalmai nagyobb hullámokat vetnek. Előbb
