Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1892

13

lentőségéről is megemlékeztünk, midőn t. i. a szülök szeretett leányuktól elválnak, nehezen ugyan, de még is örömmel, mert remélik, hogy leányuk a derék Po- pidiussal igen boldogan fog élni.

Mig az anya és leánya a kerti szökőkút márványkorlátjára könyökölve, a hold fényétől millió féle szint játszó vizsúgarat elmerengve szemlélték, Publius úr kérésünkre elbeszélte leánya eljegyzése alkalmával követett szertartásokat, melyek azonban az általánosoktól és mindenütt előfordulóktól semmiben sem különböztek.

Popidius, a házasulandó ifjú (procus) Publius Aelius Antipater násznagyával, (auspex) eljött a lányos házhoz, a leányt, kit már egy év óta ismert, atyjától megkérni; házigazdánk az ifjút és a körülményeket jól ismerve, leányának kezét odaígérte (despondere), akkor megállapították a hozományt (dós) is. Az eljegyzés (sponsalia) napján hajnalban jóslatokat vettek a madarak repüléséből, azután megírták a szerződést a „dos“ és annak kifizetési idejére vonatkozólag és a többi feltételeket illetőleg ; megerősítették és a jelen volt tanuk előtt felolvasták. A vőlegény (sponsus) menya- szonyáuak (sponsa, pacta) ekkor, a szokás szerint, értékesebb tárgyakon u. m. karpereezen, függőn, fibulá- kon, kiviil jegygyűrűt (anulus pronubus) adott szavatar- tásának zálogáúl. Mire egy kiskörű lakoma következett és azzal vége volt az eljegyzési ünnepélynek.

De — mint házigazdánk mondá — van eset arra is, hogy valamelyik fél időközben a másikról lemond, akkor az illető eszavakkal szokott élni: „Conditione tua non utor.“ (Te nem kellesz nekem). Ilyen esetben a sponsus jegyajándékát vesztette oda, a sponsa ellenben, ha t. i. ő volt a kezdő fél, a jegy kétszeres értékét fizette. Ez a lemondás repudium nevet viselt, (Hát 1893-ik évben ezt az eljárást nem nevezzük modem eljárásnak ?).