Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1889
11 a skepsis éles kritikája. „S mig a századok előítéletei által sötét babonába zsibbasztott nehezen ébredő nép- tömeg áhítattal vándorolt a jósmondó delplii orákulumhoz, szent butasággal bámulgatta Athene piruló, izzadó, siró, dárdavető szobrait, Memnon nikodemiai kardját s az akkori leleményes népcsalók által csodásként mutogatott többi ereklyét: Jonia hitetlen bölcsészei az isteneket természetelemekké depersonifikálták.“1) Ezzel azonban már csak azért sem arathattak diadalt, mert a népből az istenség eszméjének veleszületett érzetét kiirtani nem lehet S a későbbi és mindenesetre helyesebben gondolkodó bölcsészek az istenséget visszaállították ugyan jogos helyére, de már nem a régi polytheistikus, hanem egy tüzpróbán átment s igy sok salaktól megtisztult oly alakban, mely ha nem is egész tisztán, de mégis félreismerhetleniíl a monotheismus jellegét viseli magán. A későbbi „egy és minden — h v.y). -xv“ eszméje tehát már utat kezd magának törni. Erkölcsi tekintetben is az u.n. morálból csészét elég eredményt mutathat fel a gyakorlati bölcsészek fölléptével, kik a mythikus vallásbölcsészetről a tulajdonképi észelvi bölcsészet útjára terelték az elméket. Eme bölcsészeti irányt a hét görög bölcs velős mondatai képviselik, melyeknek tárgyát nem tudományosan levezetett és összefoglalt bölcsészeti elvek, hanem a gyakorlati élet mindennemű visszonyaihoz alkalmazott bölcs axiómák, mintegy vademecumok képezik. Az okosság szabályain kívül találunk azokban különösen önismeretet, belátást, szenvedélykorlátozást, megtartózkodást, mér.ék- lettességet különfélekép változtatva, magasztalva és sürgetve. Ezen idő tehát minden téren egy uj, egy szebb 1) L. Aíátray, a philos. chrestom. XXVI. lap.