Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1888

leli alapját, hogy némely magánhangzókat nyitottabb, másokat záródottabb ajak nyilassal ejtünk ki. Ezen alapon a voca- lisoknak következő hangrendje állapítható meg: mély hangúaknái: a, a, o, u ; magas hangűaknál : e, é, i, ö, ü; az elsők legnyiltabbak s a következők fokozatosan zártabbak.

Az is megállapított igazságnak vehető, hogy a magánhangzók kiejtésében a nyelvtörténet folyamában, bizonyos törekvés vehető észre a nyíltabb hangok felé, minek követköz- tében a rövid vocalisok a mai nyelvben egy fokkal rendesen nyíltabbak, mint a régi, Arpádkori nyelvemlékekben ; vagyis az akkori u-nak ma o, az o nak a felel meg. Példa rá a halotti beszéd, hol a por : pur ; a pokol: pucul; napon : nopun.

Ezen fej.ödés folytán lett a szláv obiok ból ablak, a szvo- bőd bői szabad, a latin tempium-ból templom, támplom, tap- lony-támpolom ; mely utóbbi változás a hangzó illeszkedésnek egy specialis adatát is képezi. Ilyen az ördög, mely a h. b. ürdüng s teljesen benne van az ordöngösben is.

Sőt gyakran a mai és régi vocalisok nyi'tságában két fok különbséget is találunk pl. a h. b. e szavában tmtganec, melyet ma igy ejtünk maganak.

Természetesen ez a nyíltabbra változás nem történhetett egyszerre, s nem is következetesen, azaz nem is történt még meg minden egyes szótagnál, mert hiszen a nép nyelv a maga conservativságánál fogva szívósan ragaszkodik gyakran a régihez, s kerüli az újat; igy történt itt is az a jelenség, hogy az irodalmi nyelv vocalisainak egy része nyíltabb a népnyelv vocalisainál pl. aztán, aztán a népnél. D.- az ellenkezőre is van eset pl. apastal (Székelyföldön) irod. nyelvben apostol, Damokos, Domokos.

A Döbrentei codex-ben a magánhangzók váltakozásának —- természetesen mindig a mai irod. nyelvhez hasonlítva —- igen nagy gazdagságával találkozunk. Nem csak az