Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1885

— 14 —

intézet érdemes igazgatója végezte a paptanárok segédlete mellett.

Egyenes, nyílt jellem volt, czéljait és terveit őszinteséggel, minden utógondolat vagy önérdek nélkül törekedett érvényesíteni. Az általa tapasztalt visszaéléseket mindig nyilt homlokkal, férfias bátorsággal .támadta meg. Az embert eltudta hibájától különiteni. Szerette az embert, midőn hibáját, mi az ő meggyőződése szerint a közügy rovására lehetett, megtámadta, s ezt tette mindig bátran, de soha sem alattomosan. A tanügy vagy a társadalmi téren tapasztalt félszegségek ellen is bátorsággal fellépett; nem számított az ebből rá következhető kellemetlenségekkel. Tehetséget s honfiúi kötelmet érezvén magában szóval vagy a nyilvánosság terén egész buzgalommal látott azoknak eltávolításához, minek folytán magát sokszor kellemetlenségekbe is bonyolította. Nem a szereplési viszketeg sarkalta őt. A ki közelebbről ismerhette bensőjét, az nem ítéli el ezen eljárásáért. A czél előtte szent volt, rósz eszközökkel nem harczolt. Sokszor tette ama jellemző nyilatkozatot barátainak, kik őt néha vissza akarták tartani ily fellépéstől: „Barátom, ha sem én, sem más fel nem szólal, akkor a társadalmat javítani a visz- szaélésektől nem lehet; az önzés és furfang fogja diadalát ülni. Nem bánom én, ha kellemetlenségeim lesznek is; legalább megnyugtat az öntudat, hogy emberi és honfiúi kötelmemet megtettem s hallgatásom által nem működtem közre.“ E szempontból kell megítélni fellépéseit ott, a hol jávitani valót látva, szót emelt. A mit az ifjúság javára üdvösnek tartott azt el nem hallgatta, tetszett az másoknak vagy nem. Ezen eljárását azért lehetett becsülni, mert rugója soha sem volt önérdek ; soha sem rejtegetett háttérben lappangó anyagi czélt, mely egy szép mezbe öltöztetett, látszólagos czél födözete alatt vitetett volna keresztül. Nehogy önzésből látszassák dolgozni, még