A Győri Püspökség Körlevelei, 1958
Tartalomjegyzék
XII. Pius pápa 1939. március 2-tól 1958. október 9-ig Az egész katolikus világot gyászba borította a hír, hogy Szentatyánk, XII. Pius pápa, október 9-ikén életének 83-ik évében megszűnt közöttünk élni. De nemcsak mi katolikusok, hanem az egész művelt emberiség is felfigyelt erre a hírre és tisztelettel adózik annak a férfinak, aki 19 éven át az emberi nagyság tagadhatatlan szép vonásait ragyogtatta Szent Péter székében. XII. Pius pápa nagy volt mint ember. Kiváló értelemmel, éles ítélőképességgel és nagy emlékező tehetséggel áldotta meg őt a Teremtő. Tudósok csodálták meg értekezéseit egy-egy tudományos szakkérdésről, államférfiak hajoltak meg széles látókörről tanúskodó nyilatkozatai előtt, az egyszerű emberek pedig bámultak nagy nyelvtudásán, amikor hat nyelven egymásután üdvözölte az előtte megjelent sokféle nemzetiségű zarándokokat. Nagy értelme mellett jóságos szíve volt, melyet készségesen tárt ki a szenvedők előtt. És amilyen kegyes és elnéző tudott lenni mások gyarlóságai iránt, olyan kemény volt önmagával szemben. Szigorú önmegtagadás, fáradhatatlan kötelességteljesítés jellemezte. Késő éjjelekig dolgozott, és a kora reggeli órák már fent találták imazsámolyánál, hogy onnan a kápolnába vonuljon szent miséjét elmondani. Mint pap és püspök tiszta életű, buzgó szolgája volt az Úrnak. Gyönyörű enciklikában („Menti nostrae”, 1950) vázolta a papi ideált, és amit abban hirdetett, azt saját életében meg is valósította. Mesterének követője volt, akárcsak elődje, Péter, akit az Ür nyájának főpásztorává tett. (Jn. 21, 15 skk.) Mint pápa, XII. Pius a legnehezebb időkben kormányozta az Egyház hajóját. Alighogy megválasztották, kitört a gyilkos világháború, és a szörnyű harci zajban mintha elvesztek volna Krisztus helytartójának békére hívó szavai. Különösen karácsonyi szózatai hangzottak megrendítően, és ezekben a szózatokban bátran és keményen felemelte tiltakozó, óvó szavát minden embertelenség és felesleges pusztítás ellen. Megbélyegezte a kisebbségeknek és a fajuk miatt üldözötteknek irtását, védte az igazságot, a jogot, az emberi méltóságot. Mikor pedig a háború hullámai az Örök Város felé közeledtek, akkor felemelte szavát a hadviselő feleknél a kereszténység szent városának kímélése érdekében. Úgy tett, mint nagy elődje, Szent Leó pápa, aki Attilát rábírta, hogy Róma falai alól visszavonuljon. Igaz, hogy két ízben mégis bombát dobtak Rómára, sőt egyszer magára a Vatikánra, de tiltakozása ez alkalommal olyan erélyes és éles volt, hogy nagy visszhangra talált az egész művelt világban, és a titokzatos támadók gonosz merényletüket megismételni nem merészelték. Ekkor kapta a Pápa a „Defensor Urbis”, a Város védője, címet, és a hadak elvonulta után Róma lakossága pártkülönbség nélkül sok százezres tömegben vonult fel, hogy háláját kifejezze a nagy Pápának, aki közte született, közte élt és a veszedelemben sem hagyta el polgártársait. Mikor a harci zaj elcsendesedett, a háború-okozta sebeket törekedett gyógyítani a Pápa. Nyomorenyhítő akciókat kezdett, a hadifoglyok hazabocsátását sürgette, a hontalanokat vigasztalta. És itt nem ismert valláskülönbséget. A Palesztinából menekült mohamedán arabok sorsát is felkarolta. Különösen a gyermekek szenvedése hatotta meg, és azért rádión fordult a háborútól megkímélt országok gyermekeihez, hogy segítsenek balsorstól sújtott kis testvéreiken. Nem csoda, ha XII. Pius tekintélye egyénileg is magasra emelkedett. Ennek jele volt a zarándokok és küldöttségek nagy tömege, amelyek naponként felkeresték. Tudós társulatok jelentkeztek nála kihallgatásra; így a csillagászok 1952. szept. 7-ikén, az ideggyógyászok 1953. szept. 12-ikén, a pszichológusok és pszichotherapeusok 1953. ápr. 13-ikán, a genetikusok (az átöröklés törvényeinek kutatói), 1953. szept. 7-ikén, a mikrobiológusok 1953. szept. 13-ikán, a büntető-jogászok 1953. okt. 3-ikán, a katonaorvosok 1953. okt. 19-ikén, az olasz jogászok 1953. dec. 6-ikán, a gyermekbénulás betegségének szaktudósai 1954. szept. 11-ikén, az orvostörténet művelői 1954. szept. 17-ikén, a geofizika tudósai 1954. szept. 24-ikén, majd újra az orvosok egyesülete 1954. szept. 30-ikán, és így tovább az 1958. október 5-iki vasárnapig, amikoris a plasztikus sebészek kongresszusának résztvevőit fogadta. És mindezek a szaktudó-
