A Győri Püspökség Körlevelei, 1948
Tartalomjegyzék
Q O 17. 18. 19. vonatkozóan is parancsokat adott és pontos szabályokat állított fel, amelyek kötelezték a népet a törvényes istentisztelet bemutatásakor. Evég- ből rendelt tehát el áldozatokat és állapította meg az adományok bemutatásának különféle szertartásait. Világos utasításokat adott mindarra vonatkozóan, ami a frigyládát, a templomot, vagy az ünnepek megszentelését illette. Papi törzset és főpapot állított, sőt még az áldozati cselekmények bemutatóinak ruháit is előírta, és meghatározott általában mindent, ami az isten- tiszteletre vonatkozott.11 Az ószövetségi istentisztelet azonban mégsem volt más, mint árnyékképe annak az újnak,12 amelyet az Újszövetség Főpapjának kellett bemutatnia a mennyei Atya előtt. Éppen ezért, amint az «Ige testté lön»,13 mindjárt megnyilatkoztatja a világ előtt papi küldetését, mégpedig azzal, hogy aláveti magát a mennyei Atyának, amint tette később is, egész életében : «Ime jövök . . . hogy megcselekedjem, Isten, a te akaratodat. . ,»14 Ezt az önátadást legcsodálatosabb módon a keresztáldozatban valósította meg : «Ezzel az akarattal szenteltettünk meg Jézus Krisztus testének egyszer való feláldozása által».15 Az emberek közt töltött egész élete ugyanezt a célt szolgálta. Mint kisgyermek bemutatja magát az Úrnak a jeruzsálemi templomban ; mint ifjú, visszatér oda ; később pedig ismét és ismét betér a templomba, hogy tanítsa a népet és hogy imádkozzék. Mielőtt megkezdené nyilvános működését, negyvennapos böjtöt tart, és mindenkit oktat szóval és példával, hogy imádkozzék az Istenhez nemcsak nappal, de még az éjjeli órákban is. Mint az igazság tanítómestere, «megvilágosít minden embert»,16 hogy a halandók megismerjék a halhatatlan Istent, és ne legyenek «a visszahúzódás fiai a végromlásra, hanem a hitéi az élet elnyerésére».17 Kormányozza nyáját, mint annak pásztora, és elvezeti az élet legelőire. Törvényt ad, hogy senki el ne távolodjék tőle és az általa megmutatott helyes útról, hanem mindnyájan szentül éljenek az ő befolyása és irányítása mellett. Az utolsó vacsorán, ünnepi szertartással és külsőségekkel új Húsvétot ünnepel, és elrendeli ennek folytatását az Oltáriszentség alapítása által. A rákövetkező napon, az ég és föld között kifeszítve, bemutatja megváltó életáldozatát, és általvert szívéből árasztja ki a szentségeket, amelyek a megváltás kincseit juttatják el az emberek leikéhez. Mindezt csakis avégből teszi, hogy a mennyei Atyát megdicsőítse és az embereket az életszentségnek egyre magasabb fokára vezesse. Mennybemenetele után is azt kívánja, hogy sohase szűnjék meg az istentisztelet, amelyet 0 alapított földi élete folyamán. Nem hagyta ugyanis árván az emberiséget, hanem, míg egyrészt hathatós és állandó védelmezőnk és szószólónk a mennyei Atyánál,18 másrészt ugyanakkor segítséget nyújt számunkra az Anyaszent- egyházon keresztül, amelyben jelen van minden időben. Az igazság oszlopává19 és a kegyelmek szétosztójává tette azt az Egyházat, amelyet saját keresztáldozatával alapított, megszentelt és örökre megszilárdított.20 Az Egyháznak tehát ugyanaz a célja, föladata, hivatása, mint magának a testté lett Igének, nevezetesen : tanítani mindeneket az igazságra, kormányozni és vezetni az emberiséget, és végül Istennek tetsző és kedves áldozatot bemutatni. Ezen az úton kell az Egyháznak helyreállítania azt a csodálatos kapcsolatot és egységet, amely a teremtményt Teremtőjéhez fűzi, és amelyről a nemzetek apostola így ír : «Már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne az egész egybeszerkesztett építmény az Úr szent templomává növekszik. Ti is egybeépültök benne az Istennek lakóhelyévé a Lélekben».21 Az isteni Üdvözítőtől alapított társaság tehát tanításával és kormányzói hivatalával, áldozatával és a Jézus-rendelte szentségekkel, nemkülönben pedig az Úrtól nyert küldetésével, imáival és vérének hullásával csak azt az egy célt szolgálja, hogy napról-napra növekedjék és egységben maradjon. Mindez pedig akkor valósul meg, ha Krisztus beleépül és kitárul az ember- lelkekbe, a lelkek viszont beleépülnek és kitárulnak Krisztusba, hogy ezáltal ebben a földi számkivetés völgyében egyre növekedjék az a templom, ahol az isteni Fölség tetsző és helyes tiszteletben részesül. Éppen ezért az Egyház isteni Alapítója együtt végez Egyházával minden liturgikus cselekményt. Jelen van az oltár szent áldozatánál, mind a bemutató személyében, mind pedig elsősorban a szentségi színek fátyola mögött. Jelen van a szentségekben erejénél fogva, amelyet beléjük önt, hogy a megszentelődés eszközeivé váljanak. Jelen van végül Jézus az Egyház istendícséreteiben és könyörgéseiben, amint írva van : «Ahoi ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én is ott vagyok közöttük».22 A szent liturgia tehát nem más, mint az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát, röviden összefoglalva, a szent Liturgia Jézus Krisztus egész titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete. A Liturgia ugyanakkor kezdődött, amikor maga az Egyház. Már az első keresztények is «állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésnek közösségében és az imádságokban».23 Ahol csak az Egyház pásztorai a hívek közösségét létrehozzák, oltárt állítanak fel, amelyen a szent cselekményeket bemutatják és amely körül egyéb szertartásokat végeznek az emberek megszentelésére és az Isten dicsőségére. Ilyen egyéb szertartásokon elsősorban a szentségek kiszolgáltatását kell érteni, amelyek üdvösségünk hét forrását alkotják ; azután az imádságos Isten- dicséretet, amelyben a keresztények közösen vettek részt, Szent Pál apostol buzdításának szellemében : «Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást, zsoltárokkal, szent dalokkal, 20. 21.
