A Győri Püspökség Körlevelei, 1944
Tartalomjegyzék
— 23 — kegyességét, miként az a gyermekekhez illik, hanem tiszteletben kell tartanunk Krisztustól kapott tekintélyét is, mely értelmünket a Krisztus iránt való engedelmesség szolgaságába hajtja;1 ezért aztán kötelesek vagyunk magunkat alávetni törvényeinek és erkölcsi parancsainak, még ha az eredeti ártatlanságból kibukott természetünknek néha nehezebbek is ; hiszen előírja, hogy lázadozó testünket önként vállalt vezekléssel kell megfékeznünk, sőt arra is int, hogy néha még akkor is tartózkodjunk a kellemes dolgoktól, ha nem ártalmasok. És nem is elég, ha csak annyiban szeretjük ezt a Testet, amennyiben isteni Fő uralma alatt áll, és mennyei ajándékok ékesítik. Ügy kell tevékeny szeretetünkkel körülvennünk, ahogy az halandó testünkben nyilatkozik meg, amennyiben t. i. emberi és gyarló elemekből áll, még ha kevésbbé is illenek ahhoz a szerephez, amelyet ebben a tiszteletreméltó Testben betöltenek. krisztusi lássuk az Egyházban. Hogy pedig meglegyen és napról-napra növekedjék bennünk ez a szilárd és teljes szeretet, meg kell szoknunk, hogy az Egyházban magát Krisztust tekintsük. Ugyanis Krisztus az, aki az Egyházban él, Krisztus tanít, kormányoz és szentel meg általa ; Krisztus az, aki tagjaiban különféleképpen megnyilatkozik. Ahol tehát a keresztény hívek valóban törekszenek ebben az eleven hit-szellemben élni, ott tisztelettel, köteles engedelmességgel fognak adózni ennek a titokzatos Testnek főbb .tagjai iránt, főkép azok iránt, akiknek az isteni fő parancsából kifolyólag egykor számot kell adni lelkűnkről :2 de azok ügyét is szívükön fogják viselni, akik iránt Üdvözítőnk különös szeretettel viseltetett,. az erőtlenekre, rokkantakra és betegekre gondolunk, akik vagy természetes, vagy természetfeletti orvosságra szorulnak ; a gyermekekre, akiknek ártatlansága oly könnyen veszélybe sodródik, akiknek szívecskéje, mint a viasz, alakítható ; végül pedig a szegényekre, akiknek megsegítésében magának Jézus Krisztusnak személyét kell a legnagyobb könvö- rületességre méltatni. Jogosan és méltán int ugyanis az Apostol : «Amelyek a Test gyöngébb tagjainak látszanak, 1 Cf. II Cor., X, 5. 3 Cf. Hebr., XIII, 17. sokkal inkább szükségesek, és amelyeket a Lest kevésbbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül».1 Legfőbb hivatásunk tudatában úgy érezzük, hogy meg kell ismételnünk ezt a súlyos mondatot, hiszen nagy szomorúsággal szemléljük, mint fosztják meg mostanában néha életüktől a nyomorékokat, az elmebajosokat és az öröklött betegségben szenvedőket, arra hivatkozva, hogy terhesek a társadalomra és ezt még egyesek az emberi haladás új találmányának és a közjóra előnyös dolognak tartják. De minden helyesen gondolkodó ember belátja, hogy ez élesen ellenkezik nemcsak a természet és az Isten törvényével,2 ami valameny- nyiünk szívében írva van, hanem még az emel- kedettebb emberiesség érzésével is. Ezeknek, akik kedvesebbek Megváltónk előtt, mert nagyobb irgalomra méltók, ezeknek vére «Istenhez kiált a földről.3 Utánozzuk Krisztus szeretetét az Egyház iráni. Hogy lassacskán el ne lanyhuljon ez a szeretet, amellyel Megváltónkat kell látni az Egyházban és annak tagjaiban, nagyon alkalmas magára Jézusra tekinteni, mint az Egyház iránti szeretet legfőbb példaképére. a) ÁLTALÁNOS SZERETETTEL. Először is azt vegyük fontolóra, milyen általános ez a szeretet. Igaz, Krisztusnak csak egy Jegyese van, az Egyház ; az isteni Jegyes szere- tete mégis oly általános, hogy senkit sem zár ki, Jegyesében az egész emberi nemet felöleli. Ugyanis azért ontotta vérét a mi Megváltónk, hogy minden embert, ha mindjárt nemzetiségre nézve különbözők is, Istennel kibékítsen a kereszten és mindet egy Testben egyesítse. Az igazi szeretet az Egyház iránt tehát nemcsak azt követeli, hogy magában a Testben legyünk egymás tagjai, kölcsönösen szorgoskodva egymásról,1 hogy mikor az egyik tag örül, a többi vele együtt örüljön, a szenvedővel együtt szenvedjen,5 hanem azt is 1 I Cor., XII, 22—2:i. 2 Cf. Dccret. S. Officii, 2 Dec. 1940 : A. A. S., 1940, p. 553. 3 Cf. Gén., IV, 10. 1 Cf. Honi., XII, 5: I Cor., XII, 25. 5 Cf. 1 Cor., XII, 20.
