A Győri Püspökség Körlevelei, 1944

Tartalomjegyzék

sok szempontból hasznára van az egész Testnek, mert hiszen ebben a Testben nincs az egyes tagoknak olyan erénygyakorlata, olyan jó tette, ami a Szentek Egyessége folytán ne válnék mindannyiunk üdvösségére. Abból, hogy az egyes emberek ennek a Testnek a tagjai, nem következik, hogy nem szabad — persze Isten akarata előtt meghajolva — különös kegyelmeket is kérni önmaguk számára, vagy a jelen életre vonatkozóan : megmaradnak ugyanis önálló személyeknek és mindegyik megtartja sajátos szükségleteit.1 Nemcsak az Egyház döntései bizonyítják, hanem a szentek gyakorlata és példája is, hogy a mennyei dolgokról való elmélkedést nagyra kell becsülnünk.

Nem hiányoznak végül olyanok sem, akik azt mondják, hogy könyörgéseinket nem magához Jézus Krisztus személyéhez, hanem inkább Istenhez, az Örök Atyához kell intéznünk Krisztus által, mivel Üdvözítőnk, mint titokzatos Testének Feje, csak «közvetítő az Isten és az emberek között)).1 2 Ez azonban nemcsak az Egyház szellemével és a keresztény szokással ellenkezik, hanem az igazságot is megcsorbítja. Krisztus ugyanis, hogy szabatosan szóljunk, mindkét természetében Feje az egész Egyháznak ;3 egyébként ő maga is ünnepélyesen biztosított arról, hogy «ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megcselekszem azt».4 Igaz, főkép a szentmiseáldozatban — ahol ő maga a pap és áldozat és így különösképpen tölti be a kiengesztelő szerepét — a könyörgések leginkább az Egyszülött Fiú által jutnak az Örök Atyához, mégis gyakran még magában a szentáldozatban is az isteni Megváltóhoz intézzük imánkat; mert hisz minden kereszténynek ismerni és világosan tudnia kell, hogy ugyanaz a Jézus Krisztus, aki ember, Istennek a Fia, és maga is Isten. Ezért aztán mikor a küzdő Egyház a szeplőtelen Bárányt és a szent Ostyát imádja és Hozzá könyörög, a diadalmas Egyház örök énekszavát visszhangozza : «A trónon Ülőnek és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom, örökkön örökké».5

1 Cf. S. Thom., II—-II, q. 83, a. 5 et 6.

2 I Tim., II, 5.

3 Cf. S. Thom., De Veritate, q. 29, a. 4, c.

4 Ioann., XIV, 14.

4 Apoc... V, 13.

BUZDÍTÁS AZ EGYHÁZ SZERETETÉRE.

Miután kifejtettük Krisztussal való titokzatos egységünknek a hittitkát, Tisztelendő Testvérek, és mint az egész Egyház Tanítója megvilágosí- tottuk az elméket az igazság fényével, Főpásztori hivatalunkkal megegyezőnek tartjuk, hogy buzdítsuk is a híveket: szeressék ezt a titokzatos Testet oly^n lángoló szeretettel, mely nemcsak gondolatokban és szavakban, hanem tettekben is kifejezésre jut. Hiszen már az Ószövetség hívei is így énekeltek földi városunkról: «Ha megfeledkezem rólad Jeruzsálem, menjen feledésbe jobb kezem : Ragadjon a torkomhoz a nyelvem, ha rólad meg nem emlékezem, ha nem tartom Jeruzsálemet legfőbb örömömnek.»1 De mennyire nagyobb dicsőséggel és kitörőbb örömmel kell akkor nekünk-újjonganunk, hogy a szent hegyre, «magára a szegletkőre, Jézus Krisztusra»2 élő és kiválasztott kövekből épült városban lakunk. Mert hisz valóban nem is-gondolhatunk dicsőségesebb, nemesebb, megtisztelőbb dolgot, mint azt, hogy a római katolikus Anyaszentegyház részeivé válhatunk, s ezáltal egy _ily tiszteletreméltó Testnek leszünk tagjai, egy ily fönséges Főnek a vezetése alatt állunk, Isteni Lélek árad ránk ; végül egy tan és egy angyali Kenyér táplál ebben a földi számkivetésünkben mindaddig, míg végül is egy és örök boldogságnak leszünk részesei a meny- nyekben.

Szeretetünk legyen szilárd.

Hogy pedig a sötétség angyala a világosság angyalává változva3 meg ne tévesszen minket, legyen szeretetünk legfőbb törvénye, hogy szeressük Krisztus Jegyesét, amilyennek azt Krisztus akarta és vérével szerezte. Kell tehát, hogy kedvesek legyenek szívünknek a szentségek, amelyekkel az Egyház, a kegyes Anya táplál bennünket ; az ünnepségek, melyekkel vigaszunkra és örömünkre szolgál, a szent énekek és a szent szertartások, melyekkel lelkünket az égre emeli, de szeretnünk kell az úgynevezett szentelménye- ket is és azokat az áhítatgyakorlatokat, melyekkel az Egyház vigasztalja és Krisztus Leikével tölti el gyöngéden a hívek lelkét. És nemcsak az a föladatunk, hogy viszonozzuk irántunk való anyai

1 Ps., CXXXVI, 5—6.

2 Eph., II, 20; I Petr., II, 4—5.

3 Cf. II Cor., XI, 14.