A Győri Püspökség Körlevelei, 1944
Tartalomjegyzék
12 — és szomjasabb vágyát kelti a keresztények lelkében. Tőle árad az Egyház testébe minden fény, amely isteni megvilágosítást hoz híveinek, és minden kegyelem, amely által szentek lesznek, miként szent ő maga is. Megvilágosíiással. Krisztus fényt áraszt az egész Egyházra ; számtalan bizonyítékot találunk erre a Szentírásban és a Szentatyáknál egyaránt. «Istent soha senki nem látta ; az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki.»1 Mint aki az Istentől jött tanítóul,1 2 hogy bizonyságot tegyen az igazságról,3 az Apostolok fiatal Egyházát úgy elárasztotta fényességével, hogy az Apostolfejedelem felkiáltott : «Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak» ;4 úgy segítette az Evangélistákat az égből, hogy Krisztus tagjaiként jegyezték le azt, amit a Fő sugalmazása folytán megismertek.5 És számunkra, akik itt e földi számkivetésben töltjük napjainkat, ö a hit szerzője ; ő lesz bevégzője is a mennyei hazában.6 Ő az, aki a hit világosságát árasztja a hívekre ; ő az, aki a lelkipásztorokat és hittudósokat, elsősorban pedig földi Helytartóját a tudomány, értelem és bölcseség felsőbb, isteni adományaival clhalmozza, hogy a hit drága kincsét hűséggel őrizzék, bátran védelmezzék, buzgó odaadással magyarázzák és istápolják ; ő az végül, aki az Egyház zsinatait láthatatlanul vezeti és megvilágosítja.7 Megszenteléssel. Krisztus az életszentség szerzője és létrehozója. Nem lehetséges ugyanis semmiféle üdvösséges cselekedet, amely nem őbelőle, mint legfőbb forrásból eredne. «Nálam nélkül — mondja — semmit sem tehettek.»8 Ha elkövetett bűneink miatt lelki fájdalom és bánkódás ébred bennünk, ha fiúi félelem és Istenben bízó remény hozzá 1 Cf. Ioann., I, 18. 2 Cf. Ioann., III, 2. 3 Cf. Ioann., XVIII, 37. 1 Cf. Ioann., VI, 68. 5 Cf. August., De cons. evang., I, 35, 54 : Migne, P. L., XXXIV, 1070. 6 Cf. Hebr., XII, 2. 7 Cf. Cyr. Alex., Ep. 55 de Symb. : Migne, P. G., LXXVII, 293. 8 Cf. Ioann., XV, 5. fordítja szívünket, mindig ő az, aki erejével vezet bennünket. A kegyelem és dicsőség az ő kimeríthetetlen bőségéből ered. Üdvözítőnk főként titokzatos Testének kiválóbb tagjait szüntelenül elhalmozza a tanács, erősség istenfélelem és jámborság adományaival, hogy az egész Test napról- napra mindinkább gyarapodjék életszentségben és feddhetetlenségben. És amikor az Egyház Szentségeit látható szertartással kiszolgáltatják, azok hatását ő maga hozza létre a lelkekben.1 Ugyancsak ő az, aki a megváltottakat saját testével és vérével táplálva lecsillapítja a lélek nyugtalan, háborgó indulatait; ő az, aki 'gyarapítja a kegyelmet és a lélekre, valamint a testre váró dicsőséget előkészíti. És nemcsak azért kell mondanunk, hogy isteni jóságának e kincseiben részesíti titokzatos Teste tagjait, mert ezeket az adományokat kiesdi az Örök Atyától e földön eucharisztikus áldozatával, az égben pedig mint meg- dicsőült áldozat sebeinek felmutatásával és imáival, hanem azért is, mert mindenegyes ember számára «Krisztus ajándékozásának mértéke szerint»2 kiválasztja, meghatározza, és kiosztja az egyes kegyelmeket. Ebből következik, hogy az isteni Megváltótól, mint legfőbb forrástól «származik a minden összekötő íz közreműködésével és mindenegyes tagra kimért tevékenységben egybeerősített és egybekötött test növekedése a maga épülésére a szeretedben».3 Krisztus fönntartja a Testet. Tömör rövidséggel előadtuk, Tisztelendő Testvérek, hogyaif akarja Krisztus isteni teljességéből Egyházára árasztani bőséges adományait, hogy az minél hasonlóbb legyen őhozzá. Mindez igen jelentős mértékben hozzájárul a harmadik érv kifejtéséhez, amelyből szintén megállapítást nyer, miért viseli az Egyház szociális Teste Krisztus nevét : azért, mert Üdvözítőnk maga tartja fenn isteni módon az általa alapított társaságot. Miként Bellarmin finom éleslátással megállapítja,4 ezt a Krisztus Teste elnevezést, nem csupán abból kell magyarázni, hogy Krisztust misztikus Teste Fejének kell tartanunk, hanem abból 1 Cf. S. Thom., III, q. 64, a. 3. 2 Eph., IV, 7. 3 Eph., IV, 16 ; cf. Col., II, 19. 4 Cf. De Rom. Pont., I, 9 ; De Concil., II, 19. )
