A Győri Püspökség Körlevelei, 1944
Tartalomjegyzék
13 — is, hogy úgy tartja fenn az Egyházat, és valamikép úgy él benne az Egyházban, hogy az Krisztusnak mintegy második énjét alkotja. Ezt állítja a Korintusiakhoz írt levelében a népek Apostola, midőn az Egyházat minden hozzáadás nélkül «Krisztus»-nak nevezi,1 ebben voltaképpen magát a Mestert követve, aki így szólt hozzá a magasból, mikor az Egyházat üldözte : «Saul, Saul, miért üldözesz engem?»1 2 Sőt ha hihetünk Nyssai Szent Gergelynek, az Apostol gyakrabban is «Krisztus»- nak nevezi az Egyházat;3 és ismeritek, Tisztelendő Testvérek, Szent Ágoston mondását: «Krisztus hirdeti a Krisztust».4 a) JOGI KÜLDETÉS ÁLTAL. Nem úgy kell azonban érteni ezt a gyönyörű elnevezést, mintha az a felfoghatatlan kapcsolat, amellyel az Isten Fia meghatározott emberi természetet vett magára, az egész Egyházára kiterjedne, hanem azt jelenti, hogy Üdvözítőnk legsajátosabb javait úgy közli az Egyházzal, hogy ez Krisztus képmását egész látható és láthatatlan életműködésében a lehető legtökéletesebben kifejezésre juttatja. Az úgynevezett jogi küldetés által ugyanis, amelylyel az isteni Megváltó Apostolait úgy küldötte a világba, miként őt magát az Atya,5 ő maga az, aki az Egyház révén keresztel, tanít, kormányoz, old és köt, felajánlja és bemutatja az áldozatot. bj KRISZTUS LELKE ÁLTAL. Azzal a magasabbrendű, egészen benső és megfoghatatlan közléssel pedig, amelyet föntebb a Fejnek a tagokra való hatását tárgyalva említettünk, Krisztus Urunk Egyházát a maga fen- * sőbb életével élteti, annak egész Testét a maga isteni erejével átjárja, és úgy táplálja, úgy tartja fönn a Testben elfoglalt helyük szerint az egyes tagokat, ahogyan a szőlőtő táplálja és teszi gyümölcsözővé a vele összenőtt szőlővesszőket.6 1 Cf. I Cor., XII, 12. 2 Cf. Act., IX, 4 j XXII, 7; XXVI, 14. 3 Cf. Greg. Nyss., De vita Moysis : Migne, P. G., XLIV, 385. Cf. Serm., CCCLIV, 1 : Migne, P. L„ XXXIX, 1563. 5 Cf. Ioann., XVII, 18 et XX, 21. 6 Cf. Leo XIII, Sapientiae Christianae : A. S. S., XXII, 392 ; Satis cognitum : Ibidem, XXVIII, 710, Ha figyelmes megfontolás tárgyává tesszük ezt a Krisztustól adott erőt és életforrást, ahogy abból minden adomány és teremtett kegyelem fakad, könnyen észrevesszük, hogy ez nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek, aki az Atyától és Fiútól származik, és akit különösképpen is «Krisztus Lelkének» vagy «a Fiú Lelkének» mond a Szentírás.1 A kegyelem és igazság ez isteni Leikével töltötte el ugyanis az Isten Fia már a szeplőtelen Szűz méhében a maga emberi lelkét; az a Lélek lakozik gyönyörűséggel jóságos Megváltónk emberi lelkében, mint legkedveltebb templomában ; ezt a Lelket érdemelte ki számunkra Krisztus a keresztfán kiontott vérével; ezt adta az Apostolokra lehellve Egyházának a bűnök bocsánatára.2 És egyedül Krisztus az, aki nem mértékkel kapta ezt a Lelket,3 míg a misztikus Test tagjai csakis Krisztus adományozásának mértéke szerint részesülnek benne magának Krisztusnak teljességéből.4 És miután Krisztus megdicsőült a keresztfán, Lelke túláradó bőségben tölti el az Egyházát, hogy az, valamint mindenegyes tagja napról-napra mindinkább hasonló legyen Üdvözítőnkhöz. Krisztus Lelke tett bennünket Isten fogadott fiaivá,5 hogy egykor majd «mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén az Úr dicsőségét, ugyanazon képmássá változzunk át dicsőségről dicsőségre».6 c) . . . MELY A MISZTIKUS TEST LELKE. Krisztus e Lelkének, mint láthatatlan princípiumnak kell tulajdonítanunk a Test összes részeinek kapcsolatát is egymással épúgy, mint fenséges Fejükkel, mert az egész Szentlélek lakozik a Fejben, az egész a Testben, az egész mindenegyes tagban. Ezeket azonban különböző módon részesíti segítő jelenlétében, különböző tisztségeik és kötelességeik szerint, lelki egészségük nagyobb vagy kisebb fokának megfelelően. Neki, az ő életadó égi leheljeiének köszönhető minden életműködés a Test valamennyi részében, sőt maga az üdvösség is. Ő az, aki bár maga is jelen van és isteni módon működik mindenegyes tagban, mind1 Rom., Vili, 9; II Cor., III, 17 ; Gál., IV, 6. 2 Cf. Ioann., XX, 22. 3 Cf. Ioann., III. 34. 4 Cf. Eph., I, 8 ; IV, 7. 5 Cf. Rom., VIII, 14—17; Gál., IV, 6 7. 6 Cf/ II Cor., III, 18.
