A Győri Püspökség Körlevelei, 1938
Tartalomjegyzék
11 díg úgy lássuk magunk előtt, mint az értünk szenvedő Üdvözítőt, aki szent testét és vérét adja áldozatul érettünk. „I/évén a kenyeret, hálát adván, meg- szegé és nekik adá, mondván: Ez az én testem, mely érteiek adatik; ezt cselekedj étek az én emlékezetemre. Ha sonlóképen a kelyhet is, miután vacsoráit, mondván: Ez a kehely az újszövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik“ (Luk. 22, 19.). Ez tehát az Úr Jézus Krisztus végrendelete: Maradjatok meg szeretetem- ben, ne feledjetek el soha, s amikor rólam megemlékeztek, azt cselekedjétek, amit én cselekedtem, vegyétek a kenyeret és a bort, mondjátok el felettük szavaimat, s én ott leszek a szó teremtő erejében, s a szavak ereje által a kenyér és bor testemmé és véremmé változik, ott leszek közöttetek istenemberi mivoltomban, mert az emlék, amelyet adok, én magam vagyok, testem és vérem, amelyet hozzátok való isteni szeretetem emel fel a kereszt oltárára. Azért valahányszor az oltárra néztek, a kenyér és bor színének fátylán keresztül lássatok meg engem; a testet, amely érettetek adatik megkötözésre, ütlegelésre, megostorozásra, tövissel koronázásra, kereszthordozásra, megfeszítésre; a vért, amelyet a Getszemáni-kertben verítékezem, amellyel meghintem Pilátus helytartói palotáját, amellyel megjelölöm a keresztút állomásait, amelyet érettetek kiontok utolsó cseppig a keresztfán. így adja magát nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus az Eucharisztiában. Kifejezett akarata, hogy nekünk a csodálatos Oltáriszentségben kínszenvedésének emlékét hagyja, s ezáltal mindig közel érezzük magunkhoz az értünk szenvedő, magát feláldozó Üdvözítőt. Ennek az isteni végrendeletnek visszhangja csendül fel Szent Pál apostol ajkán: „Valahányszor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek“ (Kor. I. 11, 26.). Tudatában él ennek Krisztus jegyese, az Anyaszent- egyház is, amikor az egész földkerekségen naponkint ezerszer és ezerszer el- mondatja papjaival az áldoztatás után: 0 szent vendégség, amelyben Krisztust vesszük, szenvedésének emlékét üljük és jövendő dicsőségünk zálogát kapjuk. Kedves Híveim! A legméltóságosabb Oltáriszentségben közöttünk élő Üdvözítő mindig középpontja volt és lesz is a szerető lélek áhítatának, mert ő minden szív királya és központja, de most különösképen magasra akarjuk szítani magunkban a buzgóság lángját, hiszen eucharisztikus szentévben vagyunk. Ennek a szentévnek nagyböjtjében Krisztus akarata szerint emeljük fel tekintetünket az Oltáriszentségre, és lássuk meg benne a fájdalmak férfiát, aki megroncsoltatott a mi bűneinkért és akinek halálverítéke gyógyít meg minket. Itt szenvedése élő emlékében fedi fel előttünk isteni Mesterünk az élet nagy titkának, a szenvedésnek értelmét és jelentőségét a Gondviselés terveiben és megtanít a szenvedésével egyesített szenvedés üdvösséges művészetére. Amíg szív lesz a világon, mindig újra és újra felsír a kínban vonagló ajkon az örök kérdés: miért van, mire való a szenvedés? Miért kell sokaknak betegágyon vergődni gyötrelmes nappalokon és végtelennek tetsző éjtszakákon keresztül, miért okoz annyi fájdalmat egyik ember a másiknak igazságtalanság, durvaság, rosszindulat ezerféle formájában ? Miért a szegénység, amelynek nyomorúságától keserű a jelen és gondoktól sötét a holnap? Miért kell elnyomást, üldözést szenvedni sokszor épen azoknak, akik becsületesek, tisztalelkűek, istenfélők akarnak maradni? Miért a viharok a társadalmi osztályok és a népek életében, melyek fór*
