A Győri Püspökség Körlevelei, 1932
Tartalomjegyzék
10 visszásságok állanának elő, ha az 1894: XXXII. t.-c. 4. §-ának 3. bekezdésében a 7 éven felüli, de 18 éven aluli gyermekekre vonatkozólag foglalt rendelkezés, ellentétben a törvény által alapul elfogadott azzal az elvvel, hogy a közösvallásu szülők gyermekeit a szülők vallásában kell nevelni, nem alkalmaztatnék az említett két esetre is, amelyben pedig éppen olyan indokolt, hogy megadassék a lehetőség a család vallási egységének helyreállítására, illetőleg létrehozására, mint akkor, ha a házasságkötéskor vegyesvallásu szülők házassága válik egyvallásuvá. Minthogy e szerint nem forog fenn olyan ok, amelynél fogva az alsófoku véghatározatokat az 1929 : XXX. t.-c. 50. §-a alapján megsemmisíthetném: a felülvizsgálati kérelmet el kellett utasítanom. Megjegyzem, hogy a fent közölt okoknál fogva a 7 és 18 év között levő gyermekek vallásváltoztatásába a gyámhatóság ugyan beleegyezhetik abban az esetben is, ha a gyermekek a házasságkötéskor vegyesvallásu szülők harmadik közös vallására, vagy a házasságkötéskor közösvallásu szülők újabb közös vallására kívánnak áttérni, ez az álláspont nem jelenti vallásügyi törvényeink hasonlóan sarkalatos másik elvének, nevezetesen annak az elvnek a sérelmét, hogy a gyermek megkezdett vallásos nevelése a 7. életév betöltése után lehetőleg ne zavartassák; mert a gyámhatóságnak minden ilyen esetben módjában áll, sőt kötelessége is behatóan mérlegelni az eset körülményeit, s a beleegyezést meg kell tagadni azokban az esetekben, amelyekben a vallásváltoztatás a gyermek lelkü- letére, valláserkölcsi felfogására káros hatással lehetne. Az adott esetben ez a veszély nem forog fenn, sőt éppen az eset körülményei teszik indokolttá fentebb kifejtett elvi álláspont alkalmazását. A tárgyalási iratokat határozatom másolatával együtt közvetlenül az árvaszéknek küldtem meg. Budapest, 1931. évi augusztus hó 29-én. Keresztes-Fischer s. k. Másolat hiteléül: (olvashatatlan aláírás) h. kiadó. Egyik budapesti hivő azon a címen í fellebbezte meg a rá kivetett egyházköz-a ségi adót, hogy az Egyháznak nincs meg a törvényben biztosított adókivetési joga. Az ügy felülvizsgálat során a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr elé került, aki 1931. évi november hó 9-én 119— 2—610—931. szám alatt hozta meg véghatározatát. Ezt a kérdés elvi jelentőségére való tekintettel egész szövegében közlöm az alábbiakban: Véghatározat. Tárgyalván N. N. budapesti róm. kath. vallásu lakos fellebbezését a Budapesti Róm. Kath. Egyházközségek Központi Tanácsának 1930. évi október hó 9-én 95/930. kpt. szám alatt hozott s fellebbezőt a terhére illetékes budapesti egyházközség által szabályszerűen kirótt egyházközségi adó megfizetésére kötelező határozata ellen, a fellebbezést elutasítom s a fenti határozatot jóváhagyom. Indokok. A fellebbező nem az adókivetés mérvét, hanem az adókivetés jogosságát vitatja azon az alapon, hogy „nincs olyan állami törvényünk, sem olyan törvényes felhatalmazás, mely a róm. kath. Egyházat vagy annak bármely szervezetét adókivetési joggal ruházza fel“. A fellebbezőnek ez az ellenvetése nem felel meg sem a tényállásnak, sem a jogi helyzetnek. Az egyházi adóztatásnak kánonjogi alapja az, hogy a róm. kath. egyház „tökéletes" társaság, melynek saját céljai elérésére minden szükséges joga megvan. Mivel az Egyháznak anyagi eszközökre is szüksége van, hogy céljait elérhesse, 577. sz. z Egyház adókivetési jogáról VKM. döntése.
