A Győri Püspökség Körlevelei, 1914
Tartalomjegyzék
118 esetre gyarló módon, de a célt szem elől soha nem tévesztve, szóval, Írásban, tettel arra törekedtem, hogy teljesítsem szent hivatalom kötelességeit, nem látszatra, nem az emberek tetszéséért, hanem lelkiismeretből. Istentől remélem, hogy velem együtt mindannyian szintén így fogjátok föl a magatok hivatását és velem együtt valljátok: „Érdé- metlen szolgák vagyunk, amit meg kellett cselekednünk, azt cselekedtük.u (Luk. 17, 10.) Ezen vallomással állok tehát félre én is a munkakörtől, de nem anélkül, hogy meg nem emlékezném mindazokról, akik a munkámnak részesei, előmozdítói voltak. Köszönetemet fejezem ki elsősorban az egyházmegye érdemes Papságának, szeretett Oltártestvéreimnek, akiktől annyira nehezemre esik megválni. Visszapillantva az elmúlt időre, elmondhatni vélem az apostollal: „ Három esztendeig . . . meg nem szűntem inteni mindeneket; mindenben megmutattam nektek, hogy munkálkodván, segíteni kell az erőtleneket(Ap. csel. 20, 31, 35.) De arról is tanúskodnom kell, hogy minden buzdításom kedves Papságom lelkében fogékony talajra talált, hogy az egyházmegye közjavára irányuló minden szándékomat nem annyira teljesítették, mint inkább úgyszólván megelőzték. Az egyházmegye mindkét Káptalana, névszerint a Székeskáptalan hűséges bölcs tanácsadóm volt; a lelkészkedő Papság nagy kötelességtudással, épületes egyházias szellemben, buzgón és odaadással végezte kötelességét; a szerzetes Papság vállvetve serénykedett a világi papsággal a közös cél elérésében, a lelkipásztorkodás terén, az egyesületi életben elismerésre méltó kisegítő munkát végzett; intézeti elöljárók, tanárok a maguk hatáskörében váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az igazságnak megfelelően tanúskodnom kell, hogy, ha a hitélet, a kedvezőtlen külső körülmények dacára erősbödött, mélyebbé lett; ha az egyesületi, társulati élet fejlődőt; ha, miként azt évről-évre tapasztalni alkalmam volt, a nehéz gazdasági viszonyok mellett is, Isten házának ékessége gyarapodott, uj, díszes templomok, iskolák emelkedtek; mindez, híveink hithűsége, például szolgáló áldozatkészsége mellett, elsőhelyen az egyházmegyei papság fáradozásának édes gyümölcse. Ritka alkalom volt az, amikor kivételes esetekben szomorúságot kellett tapasztalnom, ellenben annál többször volt okom vigasztalással tekinteni kedvelt papságomra, annál gyakrabban tört föl hálaadással Istenhez keblemből rólatok a vallomás: „Drága atyámfiai, én örömöm, én koronám.“ (Filipp, 4, 1.) Vajha tudtam volna, kívánságomhoz képest, elismerésemet kellőkép nyilvánítani, vajha módomban lett volna a jutalmat, miként szerettem volna, kiosztani. Sajnálatomra, ebben nem az érdemek hiánya, hanem az eszközök elégtelensége akadályozott. Ámde vigasztalódom, hogy kedves papságom ezt tudja, hogy soha nem is mérte fáradozását a külső elismeréshez, hanem igazi, papi lelküle- tének sugallatához. Tartozó kötelességemnek ismerem azonban legbensőbb köszönetemet kinyilvánítani, a jövőre nézve pedig az apostollal mondom: „Kedves Testvéreim! állhatatosak legyetek és rendíthetetlenek, buzgólkodván mindenkor az Ur dolgában, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Urban !“ (I. Kor. 15, 58.) Igen,
