A Győri Püspökség Körlevelei, 1908
Tartalomjegyzék
. mindig valamely szükséglet; tehát a tényeket mindig az illető szükséglet szerint kell megítélni és a tények mindig későbbiek a szükségleteknél. Mit tesz tehát a történettudós? A történeti forrásokat, akár bibliai szent könyvek, akár más források, újra vizsgálat alá veszi, jegyzéket készít a különféle szükségletekről úgy a hittan, mint az istentisztelet terén és egyekben, amely szükségletek egyik a másikból folytak az egyház életében. Az így elkészült jegyzéket átadja a kritikusnak. Ez pedig alkalmazza a hit történetének forrásaira, s az egyes időszakok szerint úgy osztja be a forrásokat, hogy megfeleljenek az illető szükségleteknek, folyton szem előtt tartva azon szabályt, miszerint a szükséglet megelőzi a tényt, ez pedig annak elbeszélését; kivételesen megtörténhetik ugyan, hogy a biblia némely részlete, pl. a levelek maguk képezik azt a tényt, melyet valamely szükséglet előidézett. Minden esetben feltétlen törvény azonban, hogy a források kora az egyház életében jelentkező szükségletek időpontja szerint határozandók meg. Továbbá különbséget kell tenni valamely tény kezdete és további kifejlődése között; mert bár egy nap alatt megszületik valami, de csak idő folytával fejlődhetik ki. Azért a kritikus a forrásokat újból két osztályba sorozza, egyik részük a dolog kezdetével, másik részük annak kifejlődésével függ össze, s időrendben újra beosztja. Ekkor újból a bölcselő szerepe következik, ki arra figyelmezteti a történettudóst, hogy kutatásaiban tartsa folyton szem előtt az evolutio törvényeit. E szempontból a történetíró új vizsgálatnak veti alá a forrásokat, részletesen felkutatja az egyház életének időszakonkinti feltételeit és körülményeit, a konservativ tényezőt, a külső és belső szükségleteket, melyek a haladást sürgették, az akadályokat, melyek a haladásnak útjában álltak, egyszóval mindazt, ami annak meghatározására szolgálhat, mi módon érvényesültek az evolutio törvényei. Mindezek végeztével állapítja csak meg a kifejlődés menetét főbb vonalaiban. Segítségére van a kritikus, ki a többi forrásokat beosztja, s most következik csak a történetírás ; így készül el a történelem. Kérdezzük már most: kinek alkotása, műve eszerint a történelem ? A történészé vagy a kritikusé ? Egyiké sem, hanem a bölcselőé. Mert ez az egész történetírás aprioristikus és pedig olyan apriorismus ez, mely tele van haeretikus tételekkel. Szánalomra méltó emberek, kikről az apostol bizonyára azt mondaná : »Evanuerunt in cogitationibus suis . . . dicentes enim se esse sapientes stulti facti sunt«1 s még ők gyanúsítanak, azzal vádolják az egyházat, hogy a forrásokat úgy keveri össze és úgy temperálja, ahogy érdeke kívánja. Azt fogják az egyházra rá, amit saját lelkiismeretük nyilván helytelenít. A források beosztásáról és szétszaggatásáról fent kifejtett tanból önként következik, hogy a szentkönyvek szerzői nem azok, akiknek tulajdoníttatnak. A modernisták nem haboznak kijelenteni, hogy a szentkönyvek, főkép a pentateuchos és a 3 első evangélium (synoptikusok) bizonyos rövid eredeti elbeszélésből keletkeztek s lassanként növekedtek, hozzáadásokkal bővültek, hittani vagy allegorikus magyarázatok révén, vagy a különféle részletek összefűzésére szolgáló hozzáadások útján. Röviden s világosabban szólva, a szentkönyvekre is alkalmazandó a vitális 48 1 Rom. I. 21. k.
