A Győri Püspökség Körlevelei, 1908
Tartalomjegyzék
47 minden isteni beavatkozás az emberi dolgokba tisztán a hit ügyköréhez tartozik. Azért mindazt, ami kettős, isteni és emberi alkatelemből áll, mint Krisztus, az egyház, a szentségek s egyebek, mind megosztják úgy, hogy az emberi elem a történet tárgya, az isteni elem a hit tárgya. Innen van, hogy a modernistáknál annyira közönséges dolog, hogy különbséget tesznek a történet és hit Krisztusa, egyháza, szentségei közt stb. De az az emberi elem, mely a történet tárgya szerintük, nem vétetik úgy, ahogy a történeti forrásokban található, mert a transfiguratio kánonja értelmében a történeti valóság túlozva lett. Tehát a modernisták szerint ebből megint el kell különíteni a hit eszközölte hozzáadásokat, ami megint a hit tárgya és a hit történetének tárgya, így pl. midőn Krisztusról van szó, mindazt törlik, ami az emberi természetet (lélektanilag véve) vagy a hely- és időkörülményeket tekintve az emberi lehetőséget felülmúlja. A harmadik elvből (defíguratio) kifolyólag azon dolgokat is, melyek a történeti lehetőség határát nem lépik túl, meg kell rostálni, ■és eliminálni kell s a hit ügykörébe kell utalni mindazt, ami, mint ők mondják, nem egyezik a tények logikájával, az illető egyén személyiségével. így pl. azt állítják, hogy Krisztus nem mondhatta el azon beszédeket, amelyek közönséges hallgatóságának felfogóképességét felülmúlják. Azért törlik, történeti valóságát tagadják s a hit számlájára írják az összes allegóriákat, melyek Krisztus beszédeiben előfordúlnak. S ha kérdezzük: mi jogon, mi czímen teszik azt? — azt felelik: az ember egyéniségéből, társadalmi állásából, neveléséből, a ténykörülményekből folyik, egyszóval olyan elvből, mely nagyobbrészt merőben subjektiv jellegű. T. i. a modernista kutatók önmagukat képzelik Krisztus helyzetébe, s aszerint igazodnak, mit tettek volna ők hasonló helyzetben és körülmények között, azt átviszik Krisztusra. Más szóval röviden, a modernisták a priorista módszer alapján, bizonyos bölcseleti elvekből kiindulva (amit ugyan tagadnak, de tényleg követnek), a történeti valóság szerint úgy mondják ők, Krisztus nem volt Isten és semmi természetfelettit nem művelt; mint ember pedig csak azt tette és mondta, amit ők, Krisztus korába képzelve magukat, valóban megtörténtnek, elmondottnak vélnek, megengednek. V. Valamint történetírásuk bölcseleti módszerük, úgy kritikai módszerük történeti módszerük folyománya. A modernista kritikus a modernista történettudomány nyújtotta elveket követve, a történeti forrásokat hasonlókép kétfelé osztja. Ami a fentemlített hármas megrostálás után fenmarad, történeti valóság, a többi a hit történetéhez, a belső történethez tartozik. Ezt a kétféle történetet élesen megkülönböztetik s ami nagyon jól megjegyzendő, a hit történetét a való történettel szinte ellentétbe állítják. Innen van, mint már említettük, a kétféle Krisztus, az egyik a való Krisztus, a másik a hit Krisztusa, aki valóságban sohasem létezett; az egyik bizonyos időben és helyen élt, a másik csak a hit különféle kommentárjaiban, emlékeiben található; ilyen pl. az a Krisztus is, akit sz. János evangéliuma leír, mely teljesen egészen puszta commentatio, értelmezés. De ezzel még nincs vége a bölcseleti rendszerük befolyásának történet- írásukra. A történeti forrásokat, miután így ketté szakították, következik megint a modernista bölcselő a vitalis immanentia elméletével: az egyháztörténelemben, úgy mondják, mindent a vitalis emanatióval kell magyarázni, amelynek oka és feltétele
