A Győri Püspökség Körlevelei, 1908
Tartalomjegyzék
46 megdönteni, felforgatni, másrészt mivel szükségük van arra, hogy az egyház kebelén belül maradjanak, mert csak így remélhetik, hogy a kollektiv öntudatot majd meg^ változtatják. Nem veszik észre, hogy midőn így beszélnek, ezzel bevallják, hogy a kollektiv öntudat ellentétben áll velük s akkor mi jogczímen mondják, hogy ők a kollektiv öntudat szócsövei? így tehát, Tisztelendő Testvérek, a modernista szerzők és apostolok szerint semmi sem változhatatlan az egyházban. Es e tekintetben nincsenek előfutárok nélkül, mert ilyenekül tekintendők azok, akikről boldog emlékezetű elődünk, IX. Pius írta: »Az isteni kinyilatkoztatásnak ezen ellenségei az emberi haladást túlzó dicséretekkel halmozva el, a kath. vallásba is be akarják azt vakmerő és szentségtörő kézzel csempészni, mintha a vallás nem Istennek, hanem az embereknek műve lenne, vagy a bölcselet találmánya, bölcseleti rendszer, mely az emberi dolgok módjára tökéletesíthető.«1 Különösen a kinyilatkoztatásról és dogmáról szóló tanításukban semmi újság nincsen, mert teljesen azonos avval, melyet IX. Pius a Syllabusban kárhoztatott e szavakkal: »A kinyilatkoztatás tökéletlen és azért folytonos és határtalan haladásnak van alávetve, mely az emberi ész haladásával összhangban kell hogy legyen«2 és amelyet ünnepélyesebben a vatikáni zsinat is kárhoztatott: »Az Istentől kinyilatkoztatott hit nem bölcseleti rendszer, melyet az emberi ész volna hivatva tökéletesíteni, hanem isteni letét, mely Krisztus jegyesének, az egyháznak adatott át, melyet ő van hivatva megőrizni és tévmentesen magyarázni. Azért a szent dogmáknak az az értelme, melyet egyszer meghatározott szent anyánk, az egyház, örökre megtartandó változatlanul, s nem szabad attól magasabb értelmezés czímén és ürügye alatt eltérni.«3 Ezzel azonban az emberi fogalmak tőkéletesbítése, ha a hitet érintik is, nem akadályoztatik, sőt segíttetik és előmozdíttatik. Azért a vatikáni zsinat így folytatja: »Hadd növekedjék, hadd haladjon minél jobban úgy az egyesek, mint az összesség, az emberegyedek és az egész egyháznak értelme, tudása, bölcsesége korról-korra, századról-századra, de megmaradva a maga nemében, ugyanazon dogmában, ugyanazon véleményben és értelemben«.4 Miután láttuk a modernisták bölcseleti, hit- és hittudományi rendszerét, lássuk már most történeti, kritikai, hitvédelmi és reformátori módszereiket. IV. A modernista történészek nagy súlyt helyeznek arra, hogy ne tartsák őket bölcsészeknek; azt hangoztatják, hogy ők minden bölcselkedés hijjával vannak. Ezt azon ravasz szándékkal teszik, nehogy valaki azt vélje, hogy valamely bölcseleti rendszer hatása alatt állnak, előítéletesek s azért nem tárgyilagosak, nem objektivek. Pedig mégis úgy van, történetírásuk és kritikájuk merő bölcselkedés, minden állításuk bölcseleti rendszerük alapelveiből folyik. Amit könnyen láthat, aki közelebbről megfigyeli történetírói műveiket. Történeti és kritikai kutatásuk három első kánonja, mint már rámutattunk, ugyanaz mint bölcseletüké, t. i. az agnosti- czizmus, a tények transfiguratiója a hit által, és a tények defiguratiója. Lássuk már most ezen kánonok folyományait. Az agnosticzizmus alapján a történetnek épúgy mint a tudománynak tárgya csupán a tünemények. Tehát az Isten, valamint 1 Encyclica »Qui pluribus« 9. Novb. 1846. — * Syllab. Prop. 4 — 8 Constitutio »Dei Filius« cap 4. — 4 U o.
