A Győri Püspökség Körlevelei, 1884
Tartalomjegyzék
2 Μ indenek előtt arra kell ügyelnünk, hogy teljes lelkünk- s szivünkből végezzük az imádságot, minden figyelmetlenség, minden szórakozás nélkül. Erre tanit minket Üdvözítőnk, midőn igy szól: „Te pedig mikor imádkozol, menj be a kamarádba és ajtó bétéve imádjad Atyádat a rejtekben, és Atyád, ki ezt látja a rej- tekben, megfizet neked.“ 4) Tegyünk félre minden földi gondot, egyedül Istennel foglalkozzunk, mintegy lcborulva irgalmasságának trónusa előtt; mert Istenhez menni, vele könyörögve beszólni s ugyanakkor mégis elménkkel szótkalandozni, az nagy tiszteletlenség. Itt meghallgattatásról szó nem lehet. Ha embertől akarunk valamit megnyerni, nemde tisztelettel s körültekintő vigyázattal adjuk elő kérésünket, hogy megértessünk; mert ha magunk sem gondolunk arra, amit akarunk, miért gondoljon arra az, akitől kérünk? Isten ugyan tudja, mit akarunk, de mi nem vagyunk méltók a meg- hallgattatásra, mert az ily szórakozottság, kérésünk elhadart, értelmetlen előadása, Istennek igazi megbántása. Összeszedett lélekkel, teljes elménkkel, teljes szivünkkel járuljunk tehát hozzá, mint a koronás próféta tévé, mondván: „Teljes szivemből kiáltottam hozzád: hallgass meg Uram engem.“5) Hogy összetett kézzel imádkozunk, hogy feszület vagy más szent kép előtt imádkozunk, hogy a mezőn leven templomunk felé fordulva imádkozunk, az ezen tiszteletteljes figyelmetességet csak előmozdítja. De nem elég csak figyelmetes lélekkel folyamodni Urunkhoz Isteniinkhez, hanem az szükséges, hogy e lélek alázatos legyen. „A magát megalázónak imádsága áthat a felhőkön“, jegyzó meg a bölcs Sirák fia.6) Ha valahol, úgy itt szükséges megfontolnunk, mik vagyunk, ki előtt állunk? Ismerjük meg magunkat. Az eredendő bűn által értelmünk elhomályosítva, akaratunk elgyengülve van ; az emberi gyarlóságok erőt vesznek rajtunk. Ila Isten nem segít, elveszünk. Hasonló a mi állapotunk a koronás próféta helyzetéhez, melyről azt állítja, hogy ő úgy járt, mint aki elmerült s a viz már szájáig ér; mint ki mély iszapba esett, s lába nem talál kemény alapföldet; nincs is más, ki megszabadíthatná, hanem csak maga az Ur Isten. „Szabadíts meg engem Uram, úgymond, mert behatoltak a vizek a lelkemig, belesülyedtem a mély sárba, s nincs kemény alapföld lábaim alatt.“7) Kutatásainkban, okoskodásainkban a világosságot, viszontagságainkban a tanácsot és segítséget csak Isten adhatja. „Nemhogy elégségesek volnánk mimagunktól valamit gondolni, írja szent Pál a korintusi híveknek,8) úgymint mimagunktól, de a mi elégséges voltunk is Istentől vagyon.“ Úgy járuljunk tehát Istenhez, mint kiknek ajkain nincs más, mint magunkat megalázva mondani: Uram, a te képedre és hasonlatosságodra teremtettél minket, és szent Fiad vére által megváltattunk. Ez a mi értékünk. Ha mi jót tettünk, azt tenni tartoztunk. Haszontalan szolgák vagyunk. — Alázatosságunk fokoztatik, ha meggondoljuk, ki előtt állunk. Isten előtt állunk, kinek hatalmas szavára mindenek lettek; kinek udvarolnak az angyalok ezrei; kinek felsége előtt a szentek megdicsőült serege mond magasztaló éneket. Nem kell-e tehát magunkat megaláznunk, nem kell-e szivünkből minden tisztátalan érzést, minden haragtartást, minden bűnös vágyat száműznünk ? A hely, ahol állunk, szent. <) Mit. G, G. — *) Zs. 118, 145. — 6) 35, 21. — Zs. 68, 1—3. — 8) II. 3, 5.
