A Győri Püspökség Körlevelei, 1865
Tartalomjegyzék
5 Bizonyára, ő ellensége, és, ha végtelen sorrendben mindig uj meg uj emberi nemzedék következnék egymásután, örökké ellensége fogna lenni oly szabadságnak, mely az embertől itt a földön az isteni vallás igazságait és kegyelmeit elrabolja, túlnan pedig őt Isten boldogító látásától megfosztja; bizonyára ő ellensége oly haladásnak, mely az emberiséget a bűnök fertőjébe, és ez által a pokol végtelen gyötrelmeibe taszítja. De kérdem, mi hát voltaképen a szabadság, a melyről manap oly boldogtalanul sokat beszélnek ?! A szabadság bizonyára nem abban áll, hogy kiki saját akaratát kénye kedve szerint kövesse, és azt korlátlanul érvényesítse. Sőt inkább az emberi szabadság, — minthogy az kifolyása Istenhezi hasonlatosságunknak — abban áll, hogy akaratunkat a legfőbb akarattal, t. i. Isten akaratával, összhangzásba hozzuk és annak alárendeljük; mert az ő akarata egyedül és föltétlenül szabad. A legnagyobb szabadságra tesz tehát az ember szert, ha akaratát Isten akaratával a lehető legteljesebb összhangzásba hozza. De Isten akarata szent, azért írva van: „Szentek legyetek, mert én az Ur a ti Istenetek szent vagyok.“ 12) Isten szent akaratát e szavakban dicsőíti a zsoltáros: „Nem vagy te gonoszságkedvelő Isten, sem gonosztevő nem lakik melletted, sem a gonoszok nem maradnak meg szemeid előtt. Gyűlölöd mind, kik gonoszságot cselekesznek, elveszted mind, kik hazugságot szólanak. A vérszopó és álnok férfiút utálja az Ur. 13) A valódi szabadság tehát akaratunk megszentelését követeli tőlünk. Mert a ki csak egyetlen őszinte pillantást vet is szive mélyébe, kell, hogy meggyőződjék, miszerint az ember akarata szüntelen hajlandó a roszra, a kevélységre, az önzésre, a hírvágyra, a szívtelenségre, a tunyaságra, az érzékiségre, a hiúságra és álnokságra. Ilykép a szabadság, az igazság megismerésén és romlott szenvedélyeink leküzdésén, tehát önmegtagadáson és áldozatkészségen, jog- és igazságon alapul. Ámde az ilyen szabadságról korunk szabadsághősei mitsem akarnak hallani, jóllehet dagályos szónoklataikban mindig csak szabadságot hirdetnek, és zsarnoki türelmetlenséggel követelnek föltétien vak hitet és szolgai odaengedést szabadságeszméik irányában. Egész az elkábulásig folyton csak vallás és isteni tisztelet szabadságról, lelkiismeret- és hitszabadságról, gondolat- és véleményszabadságról, tan-, szólás- és sajtószabadságról beszélnek. De vájjon hát hol van az a szörnyű rabiga, melynek nyomasztó súlya annyi fájdalomkiáltást, oly sok panaszos sóhajt sajtol ki a szabadság után?! Avagy nem adott-e az Istenfia a világnak oly vallást, „melynek igazsága minket szabadokká tesz“ u), melynek kegyszerei lelkiismeretűnket a bűn rabszolgaságából fölszabadítják, melynek tanitmánya minket az örök kárhozattól megment, melynek minden kétségen felül álló bizonyossága minket „a lélek legnagyobb veszedelme: a tévely szabadsága ellen“ megóv, melynek egész tartalma minket Isten örök végzései és titkai felől megtanít, melynek gyakorlata mindennemű erény, melynek bölcsesége a mi gondolatainknak, akár szivünk mélyébe zárjuk azokat, akár szó- és írásban fejezzük ki, a szentség fényét kölcsönzi. Gondolkodjatok csak pillanatig is fölötte, s átfogjátok látni, hogy a megváltásnak mindezen kegymalasztjait, ezen magasztos szabadságot, a túláradó isteni irgalmasság mindezen gazdagságát, az Ur Jézus Krisztus vallása árasztja reánk, az ő szentegyháza közli velünk. Es mégis mily sokan tombolnak és dühöngnek sötét elvakultságban és sátáni gyülölséggel Jézus e szent jegyese s annak főpasztora és őre ellen! Nagyítás nélkül mondhatni, miszerint a keresztény vallás elleM) I. Pét. 1, 6. m. Mózes 19, 2. — 13) 5. Zsolt. 5, 7. - «) Ján. 8, 32.
