Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1947

2 melyet az emberiség a keresztény középkortól a humanizmus és felvilágosodáson át az „emberiesség", ma talán így mondanánk, az emberi jogok felé megtett. A 19. század ehhez csak az egyéni, csak az ész által korlátozott szabadság gondolatát adta. Az öntudatra ébredt nemzet keretében a nacionálizmus az ,,örök emberit" a nemzet-egyéniségben akarta megvalósítani. Ez sikerült is neki, még hozzá nemcsak tartalomban, hanem, arni eddig csak a görög-rórnai világban valósult meg, klasszikus formában. Mindenütt, ahol ez eszmék hódítottak, az örök emberinek klasszikus nemzeti kereteit hozták létre. A reformkorszakban nálunk az örök magyar lélek szólal meg örök emberi nyelven a nevelési elvektől kezdve a politikán, műveltségen keresztüL az élet minden vonalán. Széchenyit ősi faj- és hazaszeretete indítja el a reformok útján, vallásos mélysége segíti át az akadályokon, hogy honfitársai hibáit nyesegesse, de végül is a magyarságban egy nemzetet akar megmenteni az emberiségnek. Kossuth és Táncsics a francia forradalom szabadságeszméjéből indul ki, de ezt a szabadságot a magyar nép számára akarják megvalósítani. Deákot, ki látszólag mindig hazai talajon áll, mély igazságszeretete és a joghoz való rendületlen ragaszkodása juttatja el odáig, hogy tisztelje az „emberi jogokat". Eötvös bár lelkesedik az általános emberiért, de tudatosan vallja: én kozmopolita nem vagyok s csak az, ki hazájának él, teljesíti kötelességét. De a haza, a nemzet fogalma is átalakul. Nem a völgv, halom és tájék, a dicső mult, a nemesség teszi a hazát, mint a rendi nacionálizmus és romanticizmus hirdette, hanem első sorban a rajta élő nép, a szegény ember. Széchenyi mondja: hazát nem alkot holt föld, hanem élő ember. Táncsics hirdeti: imádkozzunk, hogy a különféle osztályú népek egy nemzetté legyenek, a magyar fajnak szolgaságra alacsonyult része a jobb sorsban levő testvérekkel egyenlő jogúakká váljanak. Petőfi vallja, ismét magyar lelt a magyar, inert eddig nem volt magyar, hisz nem magyar, aki szolga. Ebben az eszmekörben nincs helye annak az önzésnek, ami a liberálizmus későbbi fokán uralomra jutott, az természetes. Nagy egyéniségek kora ez, mégis azt kell mondanunk a kor minden valamire érdemes fiáról, amit Arany Széchenyiről mondott: nem hal meg, ki milliókra költi dús élte kincseit, he nem lerázván azt, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul. Valóban, az egyéniség szabad érvényesülése idején mindnyájan egész nemzetet hordoztak szívükben. Deák azt írja egyik barátja fiának: első és legszentebb legyen előtted a haza. Kossuthnak hazája függetlensége, hitvallása, istensége, Széchenyi hason csúszik, csak használhasson, csak honfitársai hibáit nyesegethesse. Mit bizonyít ez? Azt, amit rnár Aristoteles megállapított, hogy az ember természeténél fogva társas lény és így igaz emberségtől elválaszthatatlan a szociális szeretet. Ahol ilyen nemes eszmék burjánoznak, ott mély erkölcsi alapnak kell lennie, ez magától értetődik. A liberálizmus későbbi jogi pozitívizmusának, mely csak az írott törvénj't fogadja el kötelező-