Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

6 dötte fel magát, amint a szobrász a kő alapanyagát egy eszméjét kifejező szoborrá vési ki. Külső életében, de még inkább Naplójában, melyet 23 éves korától rövid megszakításokkal egész tevékeny életén át vezetett, szinte napról-napra nyomon kísérhetjük ennek a nagy embernek lelki fejlődését, a maga emberi tökéletesítésére, az élet összes értékeiben egy tisztultabb állásfoglalásra való feltörekvését. Lelkének eredendő mivoltához tartozott mélyen járó, sokszor gyötrő elégedetlensége, de egyúttal vágya is, hogy valami jobbat reméljen és akarjon. Veleszületett éles szeme, józan ítélete lépten-nyomon a hiányokat, tökéletlenségeket láttatja vele maga kőiül a világban, de önmagában is. De ez az elégedetlenség benne nem a gyönge lelkek elégedetlensége, akik nem tudnak fellendülni egy jobb életbe vetett hithez, bizalomhoz, hanem szárnyaszegett fatalizmussal nyugosznak bele a megváltozhatatlanba. Duzzadó tettereje, testi-lelki aktivitása párosulva erős gyakorlati érzékkel nem lemondó pesszimizmussal reagál rá, hanem egy jobb világnak, különb létnek erős vágyával és győzelmes akarásával. Ebből a lelki indítékból fakad egész reformátori tevékenysége, mellyel nemzetét az anyagi, szellemi és erkölcsi műveltségnek magasabb színvonalára akarja emelni. De ebből magyarázható a maga lelki tökéletesítésére való szüntelen törekvése is. És hogy fáradozása mindkét irányban semmi akadálytól nem riad vissza, hogy küzdelmes életében a nagy belső és külső harcok, megnemértés, félreismerés, népszerűtlenség stb. ellenére tettereje nem bénul meg, cselekvési energiája nem csökken, ehhez a csüggedetlen kitartást, miként Antaeus az anyaföldből, lelkének kettős erőforrásából merítette: mély vallásosságából és lángoló fajszeretetéből. Mindkettő lelkének eredendő lényéhez, mintegy alapszövetéhez tartozott, melyeket vérében és a szülői ház hagyományaként hozott magával. Gondoljunk csak mélyen vallásos és hazafias atyjára, Széchenyi Ferencre, aki kiábrándulva a 90-es évek reformeszméiből, melyek nemzetét és őt magát is majdnem a forradalomba, a Martinovics-féle összeesküvésbe sodorták, saját fiának szavai szerint »nemzetünk alacsony létét gyászolta« és bús magyarként reménytelenül szájllott sírjába — aki élete végén a világtól elfordulva a szentéletű Hofbauer Kelemen redemptorista atya társaságában szüntelen imában és ájtatoskodásbaii töltötte napjait. De a fáradhatatlan öntevékenységnek és az élettapasztalatoknak hosszú évei kellettek még ahhoz, hogy a hazaszeretetnek ösztönös csírái lelkében a magyarság felemelésének nagy élethivatásává érjenek, hogy vallásos hajlamai az öntudatos vallásos meggyőződésnek tisztult magaslatára felemelkedjenek. Ifjúkorának legfogékonyabb évei épen nem voltak alkalmasak arra, hogy a szülői ház nevelő munkáját kiegészítsék, tökéletesítsék és befejezzék. 17 éves korában katonának áll, résztvesz a napoleoni háborúkban, majd éveken át hányódik különféle garnizonokban, többnyire szabadságolva, és éli azt a fényes, könnyelmű életet, melyet a bécsi udvar és a magas arisztokrácia társasága nyújt a fiatal, temperamentumos mágnásnak. Milyen lelki felkészültséggel lép a fiatal Széchenyi a nyilvános életbe, az életnek nagy nevelőiskolájába? »Semmi más nevelést nem kaptam, mint csak drága