Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

24 vány joggal emlékezteti Széchenyit a görög Phocionra, aki minél jobban tapsoltak neki, annál inkább kételkedett saját felfogásának helyességében. Mindezen megállapításokból már most önként adódnak azok az elvek, melyeket a magyar talajon álló politikának követnie kell. Széchenyi erkölcsi közállapotainknak, a Magyar Parlagnak rajzához fűzi azt a gyakorlati eljárásmódot, melyet a Kossuthtal való későbbi harcaiban »modor és taktika« néven oly nyomatékosan hangsúlyoz, a következő gondolatmenettel: a népszerűséget kereső politika ellensége a józan haladásnak. Minthogy pedig nemzeti hibáink és szenvedélyeink ennek kedveznek, azért 1. a magyar politikában lehetőleg kerülni kell az olyan problémák felvetését, melyek a nemzeti szenvedélyeket felkelthetik, 2. ha az ilyen kérdések tárgyalása mégsem kerülhető el, akkor minden erővel ki kell őket emelni a szenvedélyek légköréből és a józan ész szempontjainak alávetni. Ezzel Széchenyi mintegy megteremtette reformmunkája eredményességének feltételeit. És a történelem igazolta őt: reformjainak szépen viruló vetéseibe csakhamar belegázolt az ú. n. népszerű politika, melyet a nemzeti szenvedelmek tűze fűtött, és beteljesedett az ő jövendölése, hogy »a vezetők fejére a Romisten előbbutóbb reátűzi a nemzet életén megvásárolt népszerűség ékét«. Az eddig elmondottak meggyőzhettek bennünket arról, hogy Széchenyi egészen sajátos, egyéni módon jár el nemzeti reformmunkája elindításában. Nem elvont, idegen ideológia, hanem saját keresztény-magyar lénye sugallja őt, midőn önmagához és a honi talajhoz híven iái, keresztény erkölcs biztos alapjára építi és a hazai erkölcsi és politikai állapotokhoz méretezi készülő reformjainak épületét. Lássuk már most, minő elgondolások vezették őt reformeszméinek konkrét megvalósításában. A francia forradalom liberális eszméi varázsigékként hatottak a lelkekre és a nyomukban járó mozgalmak Európa-szerte gyökerestül változtatták meg a közállapotokat. Az ébredező közvélemény és a politikusok nálunk is ezen eszmék szellemében, ezen jelszavak nevében követelték a nemzeti reformokat. Nem így Széchenyi. Őt nem elvont államelméletek és eszmék sugallták, hanem kizárólag józan esze, mély erkölcsi érzéke, ember- és hazaszeretete, midőn a Magyar Parlagon állva közjogi téren elsősorban az ősi elavult alkotmányt támadja meg, illetőleg a benne foglalt nemesi előjogok ellen száll síkra. Az alkotmányreform tulajdonképen csak másodrendű szerepet visz nála, fődolog neki a magasabb műveltségű és erkölcsű, egységes társadalom kialakítása, a »kiművelt emberfők« minél nagyobb száma. Ennek állja útját a rendi alkotmány, mely a nép nagy tömegeit kizárja »sáncaiból« és ezzel együtt az anyagi jólétből és erkölcsi nemesedés lehetőségéből. Széchenyi a jogtalanokat és kiváltságosokat egyaránt fel akarja emelni, midőn kimondja: »Hunnia minden lakosainak a nemzet sorába iktatása bizonyos életet terjesztend, kilenc milliónak ezentúl is abbóli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre. Ez lelkiismereti vallomásom.« Tehát nem a polgári egyenlőség ne-