Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

23 De hagyjuk a további részletezést. A magyar léleknek mindenesetre fájhatott és fáj ma is ez a könyörtelen igazmondás, a szív rejtekeiben meghúzódó szenvedélyeknek napvilágra hurcolása. Mondhatná valaki azt is, amint mondták is, hogy a sötéten látó Széchenyi szokása szerint nagyít, túloz és rémképeket lát a magyar lélek horizontján (ami a lelkiismeretvizsgálatnak bizonyára legkönnyebb módja). De kérdezzük: hallottunk-e valaha politikusról, államférfiúról, aki nemzete bajain segíteni akar és ezt azzal kezdi, hogy vele lelkiismeretvizsgálatot tartat és elébe tárja hibáit és fogyatkozásait, amint Széchenyi tette. Tette pedig a maga korában, oly időben, midőn a magyar költői Helikon az ősi magyar dicsőségtől visszhangzott, midőn a politikai arénában a nyugati liberalizmusnak hangzatos jelszavai: egyenlőség, testvériség, szabadság stb. lelkesítették a szíveket és dagasztották a kebleket és midőn az ő népszerűtlen igazmondásával szemben Kossuth inkább »leborult a nemzet nagyság előtt«. Nemzetéhez, melyet oly mélységesen szeretett, így szólani, bizonyára Széchenyinek is fájhatott. Hogy mégis megtette, ez cs,ak az ő igaz, elfogulatlan hazafiságát és mély keresztény szellemtől áthatott erkölcsi komolyságát igazolja. A Magyar Parlagnak Széchenyi szerint egyedüli gyógyszere a Magyar Erény: az erkölcsi és társadalmi tisztaság. Ez az ő politikájának első követelménye. Helyes tehát az a politika, mely a parlagi szokásokat irgalmatlanul irtogatja, a nemzetet hibáira szüntelen figyelmezteti és tőle önismeretet és önfegyelmezési kiván. Hibás ellenben a nemzeti hibákat Jegyezgető politika. Az elsőhöz világos fej, mély meggyőződés és nagy erkölcsi bátorság szükséges, saját szavai szerint: »Ilonunknak bajnoki pártolásához nem fellengős enthusiazmus, hanem bizonyos zarándoki komoly magamegtagadás szükséges.« A politikusnak első kötelessége a nemzetet meggyőzni arról, hogy a hiba nem rajtunk kívül, hanem önmagunkban van. Nincs gondolat, melyet Széchenyi többször és behatóbban fejtegetne, mint ez: »Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő.« Mivel pedig nálunk ép az ellenkezője járja, joggal mondhatta magáról, hogy ő az első, aki nem hízeleg nemzetének, nem csalja önmagát és a magyarságot. Ilyen értelemben lesz Széchenyi a hideg ész embere és az érzelmi politika szenvedélyes ellenzője, aki az ész szavával és nem a szív andalgásával akar hatni nemzetére. Az ilyet ő »lelki független ember nek nevezi. Ebből a fajtából a Magyar Parlagon kevés terem. Ennek oka ismét az ősanyag, a magvar faji tulajdonságok: a nemzet arra hallgat, akit szívesen hallgat, aki neki kedves dolgokat mond. Innét a magyar pártélet siralmas képe: »Zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkodni tudó kortesvezérek.« A hatalom ölébe hull annak, aki a népszenvedélyeknek ügyesen hízeleg. A magyar lelkialkat még más alakban is érezteti káros politikai kihatásait: a szónak nagy becsülésében és a tettnek aláértékelésében. A szavak dagályától szédelgő nemzet szerelmes a szóba, amely mögött nem a hideg ész és eredménye, a tett, hanem a népnek k edves szenvedélyek rejtőznek. A szóáradat emberét aztán a népszerűség emeli vállára és a tapsvihar ünnepli. E szomorú lát-