Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

-22 »kiművelt emberfő«, Széchenyinek egy másik, szinte szállóigévé vált kifejezése, nála nem az ész, az értelmi tehetség kizárólagos kiművelését jelenti, hanem az összes lelki tehetségeknek, tehát az érzelmi és akarati életnek kialakítását is. Széchenyi ugyanis mély lélektani belátással és persze képes értelemben az emberi főben, agyban nemcsak az értelemnek, hanem az egész lelki életnek, a halhatatlan léleknek főszékhelyét látja: »Az emberi halhatatlan lélek és annak legfőbb széke, az emberi agyvelő jeleli ki a cultura ösvényét,... melly minden nagy, szép és nemesnek nemző oka s e csillagon a legnagyobb hatalom.« Hogy a Közértelmesség kifejezésnek nála ez az értelme, kiviláglik ellentétének, a Közértelmesség hiányának jegyeiből, mert Széchenyi erről is szól, sőt a Magyar Parlagon állva tulajdonképen erről akar szólni. A Közértelmesség hiánya neki a magyarság ősi hibáinak összesége, melyeket izzó szenvedélyességgel, megható érzelmességgel és gyilkos gúnnyal egész életén át nem szűnt meg ostorozni. Szerinte ezek teszik az országot nagy parlaggá. így válik a nemzeti bűnök felkutatása rendszerének erkölcsi alapgondolatává és kiinduló pontjává: a nemzeti gyógyulás, felemelkedés útjának első állomása

3 hogy e nemzet magába szálljon és lelkiismeretvizsgálatot tartson. Ősi nemzeti hibáinknak részletes rajza, ha szabad ezt lelkiismeretvizsgálati tükörnek nevezni, melyet Széchenyi nemzete elé tart, az ő mély erkölcsi érzékének, lélektani éleslátásának és elfogulatlan fajszeretetének fényes bizonysága, de egyúttal nemzeti irodalmunknak erkölcsi szempontból oly maradandó emléke, akárcsak az ószövetségi próféták dörgedelmes szózata a zsidó néphez. És hogy ez a rajz mennyire lelkének mélyen átérzett meggyőződéséből fakad, mutatja stílusa is, amely itt szokatlanul elevenné és színessé válik: a népies, tőrölmetszett kifejezéseken, találó hasonlatokon keserű gúnyja ömlik el. Nemzeti hibáinkat, a századokon át buján burjánzókat, négyes csokorba kötve mutatja be, mindegyiknek színes aláfestést adva. Az első a nemzeti hiúság és atyjafiai: az önhittség, önáltatás és öncsalás, melyek a »magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniá«-ban uralkodnak. — A második a hirtelen fellobbanó, de hamar kialvó szalmalánglelkesedés: »A magyarnak áltálján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fe|l, cserfaként azonban sohasem ég.« — A harmadik a közrestség, amely fél minden vállalkozástól, »amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell... hiúsága pedig gátolja, hogy ott keresse a számtalan hibák gyökerét, ahol azok valódi fészke vanx. — A negyedik végül az irigység és szülöttei, a pártviszály és uralomvágy: »Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj ... Agyarkodunk egymás ellen, mint a tehetetlen sajtférgek... A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni és ha épen jó órában van, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: az a világ közepe, ahol én állok'!... E kutya-macskaféle agyarkodó szokásunkból fejlődik aztán azon különös szesz vagy minek is nevezzük, hogy mindegyik kolompos, vezér vagy pártkalandor akar lenni...«