Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1940

BEVEZETÉS. Az emberi gondolkozással egyidős az a kérdés, hogy ismereteinkben mekkora szerepe van a külvilágról szerzett közvetlen tapasztalatnak és mekkora az értelem munkájának. Az egyik szélsőség a naiv realizmus, amely azt gondolja, hogy a szin, a hang, az elektromos hullám stb. teljesen úgy van meg a külső világban, amint az a mi tudatunkban jelentkezik, és az értelem szerepe ezekben csak annyi, hogy tudomást szerez róluk. A másik szélsőség annyira az emberi gondolatnak juttatja a vezető szerepet, hogy szerinte minden jelenség, amiben mi a külső világ megnyilvánulását látjuk, csak a mi tudatunkban létezik: csak egyetlen létező van, s az én vagyok, akinek érzetei, képzetei, gondolatai vannak. A két szélsőség között van valahol az igazság, de még nem akadt ember, aki végérvényesen pontosan ki tudta volna jelölni a vonalat, amelynek egyik oldalán a külvilág reális tényei feküsznek, a másik oldalon pedig már az emberi gondolkozás alkotásai kezdődnek. Szinte egyéni izlés tolja ezt a határvonalat hol jobbra, hol balra, de végleg megrögzíteni nem sikerül. A természettudósok — legalább is gyakorlatilag — azon az állásponton vannak, hogy a külső világ tulajdonságait, törvényeit mutatják az ő kutatásaiknak eredményei, amelyeket legtöbbször matematikai alakban adnak meg. Tudatában vannak ugyan annak, hogy beszédükben sok a szimbólum, elvont fogalom, amelyet ők alkottak meg, de úgy gondolják, hogy csak a nyelv az ő müvük, amelyen a tudomány eredményeit elmondják, de magukban az eredményekben már a külső világ szól hozzájuk, ha nem is kimerítően, hanem sokszor csak töredékesen, hézagosan. Megerősíti őket e hitükben az is, hogy eredményeik segítségével uralkodni tudnak a természeten. Megszabják, hogy adott körülmények között hogyan kell viselkedni a természet erőinek, és a természet tényleg engedelmeskedik az ő parancsaiknak: ezerféle olyan jelenséget hoz létre, olyan működéseket végez, amelyekre magától, az ember közreműködése nélkül sohasem szánta volna el magát.