Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1934

4 rohamosan egész testén elhatalmasodott és április 15-én véget vetett életének. A haldoklók szentségével ellátva és az Úr testének ismételt vételével lelkileg megerősítve nyugodtan feküdt kórágyán, egyetlen panaszszó nem hagyta el ajkát. Az orvosi tudomány és törhetetlen, utolsó pillanatáig nem csökkenő reménye, hogy föl fog gyógyulni, megkönnyítették neki a földi elmúlást. A megboldogult 1880. október 28. a temesmegyei Szakáiházán született, mint ivadéka azon ősi frankoknak, kik a 18. század elejétől kezdve a Rajna vidékéről, nevezetesen a trieri kerületekből sűrű rajokban telepedtek meg a török hódoltság alatt elnéptelenedett délmagyarországi határvidéken. Atyja tekintélyes, jómódú gazda volt, tipikus képviselője egyrészt józan, munkás és takarékos fajának, másrészt annak a törzsökös, nemzetfenntartó néposztálynak, mely a földnek fanatikus szeretetében és arcaverejtékes munkában éli le életét és amit őseitől örökölt, azt fáradhatatlan munkával és takarékossággal meg is gyarapítja. A megboldogult mindig bizonyos félelemmel vegyes tisztelet hangján emlékezett meg édesapjáról, ennek puritán jelleméről, munkaszeretetéről és arról a szigorú fegyelemről és erkölcsről, mely népes családjában uralkodott. Es az idegen származású apa szíve mélyéig egynek érezte magát magyar hazájával, mely őseinek és ezek révén neki azt az istenáldotta, fekete televényföldet ajándékozta. Bár nyelvében német maradt, szívében, érzésében jó magyar volt. Fiát nem a szomszédos Temesvárra,, hanem Félegyházára küldi magyar szóra, itt végezteti vele a gimnázium alsó 4 osztályát, majd Szegeden az 5—6. osztályt. A német fiú ebben a tősgyökeres magyar környezetben szívta magába azt a tüzes hazafias érzést,, mely őt egész életén át eltöltötte. A 6. osztály elvégzése után 1899. a pannonhalmi Szent Benedek-rendbe való felvételét kérte. Ezen elhatározásában a papi hivatás szózatának engedelmeskedett : pap és tanár óhajtott lenni. A rendet, amelybe lépett, szülőföldjén csak híréből ismerték ugyan, de nem ő volt az első, akit hivatása a messze német délvidékről, nevezetesen szülőfalújából a bencés Szenthegyre vezérelt. Az édesapának e lépés nem volt egészen kedvére : atyai áldásával, de nehéz szívvel és némi aggodalommal bocsátotta a nagy útra. Hiszen tulajdonképen nem is akarta őt taníttatni és csak a fiú állhatatos kérésének engedve végeztette vele a gimnáziumot. Bár még több fia is volt, maga mellé szánta a gazdaságba, mert ebben a fiában különösen megtalálta azokat a tulajdonságokat, melyek őbenne is megvoltak. De csakhamar megnyugodott, midőn fiát, mint papnövendéket Pannonhalmán, majd később tanár korában Kőszegen meglátogatta. Fiának boldogsága és minden, amit újat és szépet környezetében látott és tapasztalt, őt is kielégítette és boldoggá tette. De faluja tengersík vidékéhez szokott szemét az itteni hegyvidék panorámája nem nagyon gyönyörködtette. A költővel szólván : megcsodálta, ámde nem szerette. Midőn kőszegi látogatása alkalmával a többi közt a gyönyörűséges lékai völgybe való kirándulással is szórakoztatták és kísérői a táj szépségén lelkendezve