Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1932

9 Babilon ősi sírjaiban is így látjuk már a holtat. Maga a holttest az alvásnak megfelelő helyzetben fekszik. Egyiptom szegény lakosai szintén elföldelik halottaikat, de a gazdagok bebalzsamozzák a holttestet. Mert a lélek és a test kapcsolata, az ő hitük szerint, a halál után sem szűnik meg, sőt a lélek a másvilágon csak addig él, s addig van nyugalma, boldogsága biztosítva, míg a test meg nem semmisül. A lélek ott él a test körül, s ezért a halál után is tagja marad mindenki saját családjának, sőt városának, nemzetének is. A görögöknél és rómaiaknál a lélek boldogságának nem feltétele, hogy a test maga el ne pusztuljon. A lélek boldogsága azonban függ attól, hogy eltemették-e a testet. Nem is lehetett elképzelni súlyosabb büntetést, mint a temetés megtagadását, mert ennek még a lélekre is kiható következménye volt. Azért, ha valaki temetetlen halottat talált, legalább is jelképes temetést kellett elvégeznie, kis rögöt dobnia a halottra. Az élők ezért gyakran már életükben elkészítik sírjaikat, megfaragtatják síremlékeiket, amint ezt a római feliratos kövek elárulják. Sőt a család távolban, pl. hadjáratban vagy tengeren elpusztult tagjai számára jelképes temetést rendezett, üres sírt állított. Maga a lélek, mikor elvált a testtől, árnyképszerű, a testnek erő nélkül való, kézzel meg nem fogható mása. A legrégibb görög felfogás szerint beszélni sem tud. Későbbi felfogás szerint tud beszélni, sőt az élők sorsára is tud befolyást gyakorolni. Tiszteletben is tartják a halott sírját, meghatározott napokon áldozatokat mutatnak be a sírnál. Európa őskorszakbeli lakosairól bizonyos, hogy halottjaikat, néha közvetlenül a tűzhelynél, földbe ásták. Ez az elföldelő temetési mód nem is szűnt meg teljesen Európában. De más temetési mód terjedt el, mikor az indogermán népek ide beköltöznek. Ok hozzák magukkal a halott elégetésének szokását. A halottégetésnek olyan nép körében kellett divatoznia, amelyik a test és lélek egymással való kapcsolatában a lélek boldogságát a test megsemmisülésével hitte összefüggőnek. S ezt az eszmekört a lélekvándorlás hitét valló népek terjesztették. A halotthamvasztás, mint temetési mód, ma is ilyen népeknél szokásos. Mikor az indogermán népek beköltöztek Európába, mégsem volt náluk egyedüli temetkezési mód a halotthamvasztás. Az itt talált népek temetési szokásai szintén a kétféle temetés, a földelés és hamvasztás álladósulását eredményezték, legalább is egyidőre. Ha a régi görögök mitológiájában kutatunk a lélekvándorlás tanítása után, annak töredékeit meg is találjuk. Elképzelhető volna ugyan, hogy a hamvasztás szokása akkor is megmaradt, amikor az ezt kívánó hit már kiveszett a nép tudatából; de szerencsére, ha csak töredékesen is, maradt ennek a hitnek nyoma a görög irodalomban, s így ismereteink nemcsak feltevésekre támaszkodnak. Valami ősi vallási reminiscencia bizonyítéka az orphikus vallási felfogás. Szerinte a léleknek háromszor kell megjárnia a felső