Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1930

9 Az egyik hírvágytól sóvárgó szemekkel lihegve fut az anyagi javak után, nem látja és nem hallja az útját szegélyező nyomorúság könnyeit és jajkiáltásait, mindenkitől elvesz mindent, amit elvehet és senkinek sem ad abból, amit elrabolt, míg végre nem a létért való, hanem a mások léte elleni küzdelemben kimerülve lelkevesztett koldusként omlik össze az aranygúla előtt. A másik a hatalom vágyától hevítve törtet felfelé, kíméletlenül félrelök mindenkit, aki útjában áll s a caesaromania dühével tapossa el az elnyomottak minden kétségbeesett törekvését, mely az ő egyéni hatalmát veszélyezteti, a harmadiknak minden áron hírnév kell és dicsőséget lát abban is, ha Herostrates-ként templomot gyújt fel, a negyediket az érzéki mámor ördöge vonszolja lefelé a becsületvesztés útján és így tovább . . . A müveit lélek sohasem fog ilyen utakra tévedni, mert érzi, hogy Istennek és a Mammonnak együtt szolgálni nem lehet, s a világtörténelem minden fejezete megerősíti az Üdvözítő mondását, hogy sokan lesznek elsőkből az utolsók. A müveit lélek megérzi az evangeliumi tanításnak igazságát : „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkének pedig kárát vallja és mit adhat az ember cserébe a lelkéért ?" Nem azt jelenti ez, hogy az anyagi javaknak semmi értéket sem kell tulajdonítani, s hogy a tehetségnek egészséges becsvágya ne keresse az érvényesülés útját. Hiszen ezek is Isten adományai és mindig lesznek gazdagok és szegények, erősek és gyengék, mindig lesz hatalom és alárendeltség és kell is, hogy legyenek olyanok, akik vezetnek, mert mindig lesznek olyanok, akik vezetésre szorulnak. De uralkodnia kell a kiegyenlítés törvényének, a gazdag adjon a szegénynek, — „akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen", — a hatalom ne éljen vissza önmagával, s akkor az alárendeltek tisztelni fogják a tekintélyt, s akik vezetnek, ne vezessenek félre, s akkor követni fogják őket az emberek. így vagyunk az élet örömöivel is. Amit az Isten gyönyörűségül teremtett, abban szabad is gyönyörködni és senki sem kívánja az embertől, hogy mindvégig szomorúfüzek alatt járjon és ne lássa meg az élet virágoskertjében nyíló rózsákat. Csak arra kell vigyáznia, hogy sohase tévedjen a sárba és ne szenynyezze be testét vagy lelkét. Éppen az a lelki műveltségből folyó önfegyelem törvénye, hogy határok közé szorítsa az embert, letompítsa a vágyakból azt, ami mértéktelen, elfojtsa az indulatokból azt, ami mások ellenségévé tesz és megfékezze a testet ott, ahol a léleknek kárára van. Ezért kell az ifjúságot már kora éveiben rászoktatni az önfegyelemre és az élet útvesztőjével szemben megmutatni neki az élet útját, „mert szük a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen és kevesen vannak, akik azt megtalálják".