Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1928

33 országos harcok, ellenséges támadások szinte a Rend létét fenyegették. Ilyen reformátor Oros apát, ki közvetlenül a tatárjárás előtti években Pannonhalmáról az egész magyar bencés rend új virágzását munkálta. A tatárok megjelenése és pusztítása életerős fa gyökereire mért csapásokat. Tizennyolc bencés monostor pusztult el. Elni-akarásunk szinte száz százalékban kiheverte ezt a veszedelmet. Csak az aradmegyei Eperjes és Almásmonostor nem kelt új életre. A többi, ha meggyöngültén is, újra munkába állt. A tatárjárást követő évtizedek azonban nem kedveztek az alkotó munkának. Még a XIV. század első két évtizede is olyan pusztító belső harcokban telt el, hogy újabb huszonöt monostor pusztulása következett be, a tatárjárás után újraéledők is új veszedelembe jutottak. E harcok következtében negyvennél több monostorban szűnt meg a szerzetesi élet s közülük csak kevésben támadt fel újra.

1 A felére apadt bencés monostorok nem fejthettek ki a korábbi századokhoz méltó működést Ez annál kevésbbé történhetett, mert a béke és nyugalom éveiben is önvédelmi harcot kellett folytatniok a monostoroknak, hiszen birtokaik ellen állandóak a perek. A bencés monostorok birtokai a szerzetesi kulturmunka biztosítékai voltak. A szervezet életképessége, a működés intenzitása függött tőlük. Minthogy azonban a földbirtok volt a középkor minden közjogi tevékenységének alapja is, sok támadás érte a monostorokat kapzsi nagyúrak részéről. A támadás nem egyszer fegyveres volt. Fegyveres támadás pusztította már a tatárjárás előtt a biszerei monostort és a tatároktól később egészen megsemmisített Almásmonostort, honnan László ispán a szerzeteseket is elkergette. Kun László és utódai alatt, majd a Zsigmond korabeli és a mohácsi vészt követő zavaros időben nagyúrak támadásainak estek áldozatul Monyoród (1300 táján), Tomaj és Vérteskeresztúr (1400 táján), Kács és Tapolca (1530 körül), Hahót (1540-ben), Koppánymonostor (1550) stb. S e pusztulást nem tatár, nem török, hanem földre éhes magyar nagyúrak kardja idézte elő. A XVI. század közepének török pusztításai fejezték be ezt az áldatlan munkát. A török dúlta fel az új élet reményének kizárásával Szentgergelyt (1526), Telekit (1541 táján), Bélát (1537), Szávaszentdemetert (már 1462-ben), Mágocsot (1545 táján), Rudinát (1526), Jásdot (1555), Babocsát (1555), Siklóst (1543), Kávát (1543), Zselicszentjakabot (1543), Jákot (1532), Tatát (1543), Földvárt (1550), Somogyvárat (1553), Bátát (1539), Szekszárdot (1532). Itt meg kell emlékeznünk egy különös jelenségről. Míg kolduló szerzeteseink kisebb-nagyobb számban megmaradtak a török kézre került területeken, a bencések mindenütt kivonultak, vagy áldozatul estek. Talán nem tévedünk, ha ennek okait is a vagyonban látjuk. A vagyonos szerzet, mely katonákat is állított ki és ezekkel ott harcolt a foglalást megelőző csatákban, szükségképen magára vonta a török bosszúját. Birtokaik, minthogy legtöbbször városokon kivül, magányosan vagy kis telepes környezetben várszerű 1 Ph Rt. II. 211. I. 2