Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1927

33 tettünk pirosra és épen ezért emlékeink rokon szinében sem vesznek el, sőt élesen tűnnek ki, úgy, hogy emlékükre a könnyünk is kicsordul. Ez a díszterem, ennek az épületnek kedves falai, az életük tavaszán itt közös jóban-rosszban eltöltött sok év, egységbe forrasztották mindegyikünk osztályának tagjait. Ugy éreztük, amikor elmentünk innen, hogy mi mindig összetartunk és egymástól sohasem válhatunk el. És mégis most, hogy összejöttünk annyi év után, hogy összetartozóságunknak és egymás iránt érzett szeretetünknek adjunk kifejezést és lerójjuk hálánkat intézetünk és annak vezetői, a Bencés-rend előtt, vannak, akik nem jöttek el és testben nem is jöhetnek el, többé soha. A végleg távolmaradottaknak az évek múlásával mindig növekedő, csoportjából élesen rajzolódik ki osztályonként egy-egy kis csapat, amelynek tagjai a nagy világégés idején hazánk hívó szavára közülünk sokakkal együtt elhagyták az otthont, a családot és mentek a végekre védeni a hazát. A jó Isten kegyelméből sokan visszatértünk, de az a kis csapat ott a vértől-tűztől lángoló világban feltette a legnagyobb áldozatot hazánk oltárára: fiatal, szép, erős életét... Hősök voltak ők, mint a magyar történelem annyi ezer hőse és mégis némelyik jeltelen, ismeretlen sírjánál talán ma sem nyílik virág. És sokaknak utolsó útját még szülőik sem ismerik. Az ő egyéni érdemeiket egyenként felsorolni tehát én sem tudom — de kezembe került egyik szeretett osztálytársam, a brassói temetőben eltemetett Németh Mátyásról az ezrede által megirt necrolog, amelynek mottója: ,,ott ragyogott szived fölött minden vitézségi érem". — Mivel úgy érzem, hogy mindegyik hősünk külön-külön kiérdemelte azt a végtisztességet, amelyet Németh Mátyás barátunknak ezrede megadott, engedtessék meg nekem, hogy felolvassam azt a megható szép irást. így hangzik ez: ,,A brassói temető legfrissebb sirhantja fölé a késői nyár vadvirágaiból szerető bajtársak keze most fon koszorút és a Te századod — a 7-ik század — legényeinek örökké dalos ajkán ma elhalt a nóta. Elfásult sziveinkből kiszakad a sírás, szárazzá égett szemünkből kibuggyan a könny ... És meghajol mélyen a dicsőséges, golyótépte 14-es honvédzászló véres tetemed előtt, Németh Mátyás! :— A mi ágyúink és román meg francia ütegek égrengése adja a dísztüzet és a 14-es honvédezred II. zászlóalja egy pillanatra megáll a rohamban, s amint sírodnál tiszteleg, nem szégyel felzokogni. — Hogyan tudtál égni? Hogyan tudtál lelkesedni és lelkesíteni! A Te szived mindig égő, magyar fényére nem hozott soha egy percre homályt, kétkedést semmi veszedelem. Fáklya voltál, soha ki nem alvó, aki mindnyájunk tüzét tápláltad." Igen, ilyenek voltak azoknak a mi kis csapatainknak hősi tagjai. Legyen áldott az emlékezetük! És mert ők ma nem jöhetnek közénk, ezért mi, jeléül, hogy sziveinkben mégis itt vannak közöttünk, emléket állítottunk nekik, amely 4