Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1916

14 egy év múlva Komáromba, hol 3 évet töltött, majd 1877-ben Győrbe. Mint fiatal tanár iskolai elfoglaltsága mellett sem szűnt meg magát továbbképezni szaktárgyaiban Rövidlátósága ellenére is sokat olvasott, elsősorban a klaszszikusokat, melyekben ritka jártasságra tett szert. Emellett különösen kedvelte a magyar szépirodalom remekeit és az egyetemes történelmi műveket. Történeti tudása nem vált volna szégyenére a szakszerű történésznek sem. Fiatalabb éveiben nagy szeretettel gyűjtötte a könyveket. Minden megtakarított pénzét szerzetestanárhoz legméltóbb módon könyveiben gyümölcsöztette szellemileg, amint erről a halála után maradt becses könyvtára tanúskodik, melyben egyéb művek mellett főleg a klasszikus irodalom értékes kiadásai és szakművei vannak szép számmal képviselve. Mint tanár egyesítette magában a kellő szakismeretet az ifjúsághoz való benső szeretetével és a fáradhatatlan munkakedvvel. Pontos volt és kötelességtudó mindenben. A fegyelmezésben inkább óhajtott jó atyja lenni tanítványainak, mint szigorú bírája Velük való bánásmódjában az „omnibus bonus, nemini familiaris" elvét vallotta és gyakorolta. Soha senkivel jóindulatát nem éreztette annyira, hogy ezzel az illetőt elkényeztette, a többieknek pedig esetleg az irigységre vagy félreértésre okot adott volna. A fegyelmezésben a haladó korral egyre zavaróbb akadálya lett nagyfokú rövidlátósága, melyet a diáklélekben szunnyadó fölös energiák bizony néha fölhasználtak, hogy kedvükre fölszabaduljanak. Az életbe kikerült tanítványai, midőn a szeretet és hála meleg szavaival emlékeztek meg jó Tóbiás tanárukról, közben meg nem állhatták, hogy egyben őszinte bűnvallomással ne könnyítsenek változatos diákcsinyekkel terhelt lelkiismeretükön. — Mint tanár fáradhatatlan türelemmel és önmegtagadással buzgólkodott azon, hogy tanítványainak lelkét a klasszikus lelki kincseknek minél nagyobb bőségével gazdagítsa. Amint a munkával soha meg nem terhelte őket, őmaga a türelemben és önmegtagadásban velük szemben elment a paedagogiailag javasolt határig, néha azon is túl. Bármily nagyfokú tudatlansággal találta is szembe magát, az ő türelme nem fogyott ki soha. Inkább lemondott azon lelki örömről, mely a jó diákokkal való foglalkozásból természetszerűen fakad a tanár számára és órákon, heteken át elveszkődött a gyengékkel, hogy így legalább vele együtt tanulják meg, amit otthon nem tudtak vagy elmulasztottak megtanulni. Ezt persze az illetők furcsaságnak tartották és mivel a klasszikusokból csak a maguk „cum grano salis" módján kívánták volna részüket kivenni, magukra nézve kissé kényelmetlennek találták. De nem lévén más választásuk, kénytelen-kelletlen beletörődtek helyzetükbe és inkább elkészültek óráról-órára, mert biztosan tudták, hogy felelni fognak. Bár igen ügyes fogalmazó volt és az irodalmi foglalkozáshoz szükséges pedagógiai tapasztalatok és bőséges tárgyismeretek is rendelkezésére állottak, a tollal nem próbálkozott meg. Egyideig szerkesztette ugyan a Győrött 1880. megindult Ifjúság- és népkönyvtárt, de ettől is csakhamar visszalépett. Komoly, önmagát szigorúan biráló egyénisége, mely nem érezte