Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1916

I t I I Kisfaludi Tóbiás Vince I 1847—1917. I Amily csöndes volt élete és érdemekben gazdag tanári munkássága, olyan volt halála is. Szerény nesztelenséggel és feltűnés nélkül járta meg egy 30 éves tanári pálya rögös útját, melynek végén az élettől már csak keveset várt : egy kis nyugalmat és derűs öregséget. Megadatott neki, hogy azon helyen vonulhatott nyugalomba, hol tanári munkásságának java részét végezte s amelyhez azért szivvel-lélekkel ragaszkodott: Győrött. De ami keveset még az élettől remélt, az sem teljesedett be. Érdemes életének ugyanaz a szomorú epilógusa lőn, amit az öregkor küszöbén jubiláris nagy költőnk panaszol föl szelid megadással a sorsnak: „Egy nyugalom vár — a végső." Egy-két, tűrhető egészségben eltöltött év után a halál megkezdte nála lassú, de állandó romboló munkáját. Testében egyre jobban megbénulván, egyébként is kis körre terjedő világa egyre szűkebbre szorult : egy-egy rövid sétára a közeli utcasarkig, majd a házi kertre, végül szobája négy falára. És ő a hosszas, gyötrelmes egyhangúság közepette is, melyet csak a szenvedés és reménytelenség töltött ki, megőrizte lelkének derűjét és meleg szeretetét az emberek és a világ dolgai iránt. Panaszos szó ritkán hagyta el ajkát, keresztény türelemmel viselte nehéz sorsát. Hálás örömmel fogadta, ha egyhangú magányában fölkeresték és látogatóival élénken, jóizüen elbeszélgetett mindenről. De aki őt igy testben megtörve és tehetetlenül, mint a szenvedő Jób szánalmas képét szemlélte, annak föl kellett szivében fohászkodnia: „Oh mors, bonum est iudicium tuum homini indigenti et qui minoratur viribus, defecto aetate (Eccl. 41.) — Oh halál, jó a te Ítéleted a szűkölködő embernek és annak, ki megfogyatkozott erejében, elgyengült öregségében." És a megváltó halál végre egy reggel csöndesen, nesztelenül eljött, hogy a fáradt testre szelíden az örök nyugalom derűjét borítsa . . .