Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1915

43 békében hazánkért, amiről ép e teremben oly szép szavak hangzottak el pár évvel ezelőtt ; forgatom azután régi magyar Kongregációink évkönyveit és csodálkozva szemlélem önfeláldozását annyi nemeslelkü testvérnek a régmúlt idők csapásai — háború, pestis, éhség — idején ; forgatom végül a jelen időknek, sajnos, oly sürüen vérrel irt lapjait és kutatom, mely erények azok, amelyek háborúnk diadalmas megvívásához — a táborban küzdő hőseink és az itthon dolgozók részéről egyaránt — elsősorban szükségesek. Megdönthetetlenül tárul elém az igazság, hogy: az élet minden helyzetében helytálló törhetetlen kötelességtudás az a vezető erény, amely künn a harcok mezején diadalainkat biztosítja és amelynek hiányából eredtek nem egyszer itthon oly bajok, amelyek a háború mellett is el lettek volna kerülhetők. És épen ez a mindig helytálló kötelességtudás az, amelyre Kongregációnk nevelni törekszik, amikor Szűzanyánk iránti szeretetből az O pártfogása alatt oly keresztények gárdáját akarja sorakoztatni, akik komolyan törekesznek, mindenki a maga helyén, a maga állásában, mint „acies bene ordinata", jól rendezett sereg, önmaguk megszentelésére, a minél nagyobb tökéletesedésre ; minthogy pedig az élet kisebb-nagyobb kötelességek folytonos láncolata, tehát törekesznek e kötelességek pontos betöltésére, „tehetségükhöz mérten . . . fáradságot nem kiméivé". És van-e nevelésének eredménye ? Nézzünk csak körül kissé a most legaktuálisabb próbatét helyein . . . A táborból érkező levelek, az erős lelkek e halvány lapjai a Márialeventék kötelességteljesítésének példáit garmadával ontják ; a kórágyakon az elgyötört, sebesült testtel, de keblükön vitézségi éremmel hazakerült hőseink megható történeteket közölnek velünk ; kongreganista testvéreinknek, a nem egyszer hozzánk oly közel állóknak hősi haláláról oly felemelő és minden szivettépő fájdalom mellett is oly megnyugtató, vigasztaló hirek érkeznek ! A jelen életnek egy-két ily képes lapjára irányítom tekinteteteket, k. i., szemlélődjetek és következtessetek ! Fiatal kongregánista testvérünknek, alig pár év előtt érettségizett tanárjelöltnek betegágyánál állottam hónapokkal ezelőtt, súlyos sebekkel került budapesti Kongregáció-Otthonunk hadi kórházába, ahol megható ünnepség keretében tűzték mellére a rendkívüli kitüntetést : a nagy arany vitézségi érmet és közölték vele soronkivüli tiszti előléptetését, mert rendkívüli hősies viselkedésével szerezte mindezeket. A kérdésre, hogy örvend-e lelke e kitüntetéseknek, az igazi Mária-gyermek szerénységével jegyezte meg: „Örvendek, mert most legalább van alkalmam némi jelét adni gyermeki hálámnak Szűzanyám iránt; az első pénzösszeget ugyanis, amelyet kitüntetésem és előléptetésem folytán kapni fogok, testvéreimnek, az Egyetemi Mária-Kongregáció tagjainak szántam a pedagógiai szakosztály céljaira, hálából Szűzanyám iránt, akinek szeretete harcainkban lelkesített s aki ott