Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

56 A julius 14-én tartott városi közgyűlésen a napirend előtt szólásra emelkedett Acsay egyik volt tanítványa, György Károly dr. ügyvéd s költői szárnyalású beszédben köszöntötte a jelenlevő jubilánst, klasszikus tömörséggel méltatva a nemes gondolkozású embernek, a nagytudású tanárnak s a törvényhatósági bizottság lelkes és fáradhatlan tevékenységű tagjának érdemeit. A közgyűlésen maga a főispán, Lippay Géza, elnökölt s örömmel mondta ki a városi képviselőtestület egyhangú üdvözlő határozatát. Acsay hálás szívvel köszönte meg a város megtisztelő figyelmét s ünnepélyes Ígéretet tett, hogy annak szellemi és anyagi felvirágoztatása érdekében miként eddig, ezentúl is egész lelkével munkálkodik. Már e jubileuma alkalmával emlegették, hogy Acsayt az arra hivatott forum fölterjesztette a legfelsőbb kitüntetésre. Mikor Acsay erről határozott alakban értesült, mindent elkövetett, hogy megakadályozza. Még Vaszary Kolos hercegprímást is megkérte, hogy vonassa vissza a felterjesztést. Csak akkor nyugodott meg, mikor Fehér Ipoly főapát figyelmeztette, hogy ellenkezésével azokat hozza zavarba, akik a legjobb akarattal fáradoztak ügyében s mert a rendtagokat érő kitüntetés magára a rendre is fényt áraszt, elvárja, hogy személyi felfogását készséggel alá fogja vetni a rend érdekeinek. A legfelsőbb kitüntetésről szóló kéziratot a hivatalos lap 1909. április 18-án megjelent száma közölte, amelynek értelmeben Őfelsége Acsay József Ferencnek, a győri szent Benedek-rendi főgimnázium igazgatójának a tanügy terén kifejtett buzgó és eredményes működése elismeréseűl a Ferenc Józsefrend lovagkeresztjét adományozta. A legfelsőbb helyről jött emez elismerő kitüntetés széles körben keltett őszinte örömöt s kedves alkalmul kínálkozott tisztelőinek arra, hogy a személye iránt táplált ragaszkodást és nagyrabecsülést újra kifejezzék. S bár Acsaynak egész lénye tiltakozott minden ünnepeltetés ellen, a tanári kar kérésére mégis megjelent a gimnázium disztermében egybesereglett tanulóifjúság előtt s érdemrendjével a mellén fogadta üdvözletüket. S amit az ifjúság szónokának beszédére válaszképen mondott, bizonyára eltörülhetetlenül vésődött tanítványainak szívébe s még sokáig visszacseng fülükben: „A kereszt fénye, ragyogása, minden dicsősége legyen a tiétek, kedves fiaim, magamnak csak azt tartom meg belőle, amit elsősorban jelképez : a munkát és szeretetet irántatok s mindez iránt, ami benneteket derék és boldog emberekké nevelhet." Harminc éves tanári működésének határkövénél azonban mégis csak a mindvégig lelkiismeretesen végzett munkának boldogító tudata volt legszebb jutalma, legédesebb öröme. Erre az egy egész emberöltőt átfogó munkára megnyugvással tekint vissza Ifjúsági szentbeszédei utolsó kötetének bevezető részében: „Harminc évi tanári működésem — úgymond —a legszorosabban összeforrasztott növendékeimmel. Az iskola nekem mindig szent hely volt, ahol a legnagyobb, legnemesebb, legművészibb munka folyik. Együtt éltem tanítványaimmal nemcsak annyiban, hogy egy intézetben, egy osztályban voltam velük, hanem összes lelki tehetségük harmonikus