Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

22 ki, amit már írt. Es ime ! Az Isten áldja meg magát! Jó munkát végzett. Dicsőséget szerzett ismét rendünknek, de dicsőséget a magyar literaturának is." A magyar irodalomnak ez időben egyik neves cisztercita-tanára hasonló elragadtatással ír neki: „Exegisti monumentum... Ily munka alkotásáért érdemes élni. Egy munkás élet érdemes betetőzésének is beillett volna s te férfikorod legszebb szakában nyújtod." — A jól végzett munka tudata mellett rend- és tanártársainak ez az elismerése kétségen kivül legszebb jutalma volt eddigi munkálkodásának, ám a dicséretek árja nem ragadta el, hanem csak ösztönzésül szolgált neki arra, hogy a jövőben még nagyobb buzgósággal dolgozzék. A prózai műfajok sikerének hatása azonban nemcsak elismerés alakjában nyilatkozott meg. Alig jelent meg a munka, a Lampel-féle könyvkiadóhivatal máris azzal a kéréssel fordúlt Acsayhoz, hogy szerkesszen a számára középiskolai magyar nyelvkönyveket, „mert erre a munkára nálánál hivatottabb szakférfiút nem talál". Acsay azonban kitért e megtisztelő megbízatás elől, mert Barbaries Róbert bajai cisztercita-tanár épen ez időben dolgozta át az Ihász Gábor-féle nyelvkönyveket s munkája közben nem egyszer fordúlt hozzá felvilágosításért, útbaigazításért. Acsay tehát ildomtalannak tartotta volna, hogy most vele szemben mintegy versenytársúl lépjen föl. De más, ennél sokkal fontosabb okból sem fogadhatta el az említett megbízatást. Miközben ugyanis a prózai műfajok elméletének megalkotásán dolgozott, egy nagyszabású, paphoz és tanárhoz egyaránt méltó terv fogamzott meg lelkében, mely szerint a jövőben — amennyire iskolai elfoglaltsága mellett teheti — életének minden munkáját az egyházi szónoklat szintjének emelésére szenteli. Mert a magyar egyházi szónoklat rendszeres tanulmányozása közben szomorúan látta, hogy ennek a műfajnak eddig nemcsak a története nincs feldolgozva, de még legkiválóbb szónokainkról — Telegdiről, Pázmányról, Káldiról — is hiába keresünk a magyar irodalomban értékükhöz szabott méltatást, mélyebbre ható tanulmányt. S ezt hiába is várjuk mindaddig, míg az egyházi szónoklat remekei előttünk rejtve lesznek. A világirodalomban minden egyes műfajnak megvannak ismert klasszikus mintái, amelyekből az esztétika a maga gyakorlati és elméleti szabályait elvonta s amelyek az illető műfajok biztos kánonjaiul szolgálnak, csak épen az egyházi szónoklat klasszikus mintái ismeretlenek előttünk. Legelőször tehát ezeket kell fölfedezni s minél hozzáférhetőbbekké tenni azok számára, kik a belőlük elvont esztetikai elvek alapján saját egyházi szónokaink értékét biztosan és maradandóan megállapítani hivatvák. Hisz épen a klasszikus minták ismeretének hiánya miatt feneklett meg előbb már szépen fejlődni indult egyházi szónoklatunk, s ennek tudható be az is, hogy amiként be kell vele érnünk, ha Pázmányt bíboros magyar Cicerónak, Károly Jánost második Pázmánynak, Horváth Jánost magyar Bossuetnek nevezi a kritika, azonképen az ujabban megjelenő beszédgyűjtemények elbírálásánál is csak a legáltalánosabb frázisokban mozog. Föl kell tehát kutatni a klasszikus mintákat s le