Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

18 szikusok müveinek egész sorozata, vagyis dehogy : „Vörösmarty, Arany, Petőfi, Széchenyi, Kölcsey mindig kézben vannak, még csak a kedves mester, a mi rajongásig szeretett tanárunk kellene közénk s egyszeriben felejtenők, hogy idegenben vagyunk." — Ugyanazzal a szeretettel és rátermettséggel tanítja a bölcseletet is s hallgatóit nemcsak elvont elméleti ismeretekkel telíti meg, hanem gyakorlati bölcsességre is neveli. Tanítványai mint meglett emberek is szívesen emlékeznek vissza filozófiai előadásaira, melyekben mélyen szántó elméjét, nemzeti s világirodalmi ismereteit ragyogtatta. Akik a tanári pályán működnek, általánosságban azt tapasztalják, hogy az a gyöngéd ragaszkodás, az a gyermeki bizalom, mellyel a legapróbb növendékek tanulmányaik kezdetén a tanár személyét övezik, csak néhány évig van növekedőben, utóbb a felsőbb osztályokban már megfogyatkozik, majd pedig az iskola porával együtt lemálik róluk s mindössze a hála és a tisztelet némi érzete s egy-két kedves iskolai emlék az, amit tanuló éveikből magukkal visznek az életbe. Acsay személye e tekintetben azok közé a ritka kivételek közé tartozik, akik — nem keresve is — tanítványaiknak őszinte, gyermeki ragaszkodását a maguk számára az iskola padjain túl is tudták biztosítani. A hagyatékában maradt sok százra menő levél, melyet volt tanítványai már az életből írnak hozzá, mind ezt bizonyítják. Csak találomra veszek kezembe a sok közül egy levelet, mely épen úgy, mint bármelyik, kedves kifejezője a személyéhez való ragaszkodásnak. „Testvérek voltunk az iskolában — igy ír évek múlva egyik tanítványa — kik e testvéri viszonyt egészen természetesnek találtuk, kiknek irányát, egyetértését, lelki világát közös atyánk adta : főtisztelendőséged, az a hideg, visszavonult, rendkívüli, csaknem különc ember, kit azután, mint hőn szerető, érző szívű, eszményi törekvésű jóakarónkat ismertünk meg. A mi utaink mindig Acsay Ferenchez vezettek . . . lelkem egész erejével ragaszkodik főtisztelendőségedhez, akivel most is oly őszintén tudnék beszélni, mint uri magammal." — Egyéniségének ezt a ritka varázsát semmi másból megfejteni nem tudjuk, mint abból a körülményből, hogy tanítványai látták, mint áldozza nekik önzetlenül egész lelkét, szellemi erejének, tudásának legjavát s hogy nemcsak iskolai dolgaik, hanem egyéb viszonyaik iránt is állandóan és jóakaratúlag érdeklődik. Megvolt neki az a kiváló adománya, mely az ifjúság egyénileg való kezelésében minden sikert biztosít. Éles szeme egyszerre ki tudta számítani, mekkora egy-egy lélek teherbíró képessége, mennyit bír meg megértésből, dicséretből, korholásból minden egyes tanítványa és sohasem terhelte túl egyiket sem. Nem volt engedékeny, elnéző, ha erélyes, szigorú fellépésre volt szükség, de amíg szeretettel és gyöngédséggel javíthatta tanítványainak magukviseletét, fokozhatta szorgalmukat, soha más eszközhöz nem nyúlt. A tehetséget csak akkor becsülte, ha megfelelő szorgalommal párosult, a szorgalmas igyekezetet pedig a közepes és gyengébb tehetségnél is mindig elismeréssel jutalmazta. Ez a bánásmód keltett mindvégig való tiszteletet és ragaszko-