Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

4 Hadd lássák — első sorban tanítványai — a pályát, „amelyet szabadon, de általmelegült szivvel választott magának s azt jó- és balszerencse között örökre tiszta és soha nem hidegülő szenvedelemben futotta meg". De legyen — bármily halovány — emléke tisztult eszméinek és magasztos törekvéseinek is, melyekért igaz lelkesedést tudott önteni tanítványai megszámlálhatatlan sokaságának szívébe. Aki legmélyebben megihlette lelkét, Bossuet szavával hívogatom az elköltözött szellemét: „Kelj ki nagy férfiú a sírból, hisz reánk nézve úgyis korán szálltál bele; kelj ki, mondom, a sírból, mert hiába választottad lakóhelyül a kripta legelhagyottabb és legsötétebb helyét. Szerénységed téged is épen úgy félrevezetett, mint oly sok szent embert, akik azt hitték, hogy örökre elrejtőztek, ha ismeretlen helyen vonták meg magukat. Nem engedjük meg, hogy élvezd ezt a nemes magányt, melyet annyira szerettél ; alázatosságod dacára is napfényre hozzuk nyert kegyelmeidnek kincstárát, mely annál gazdagabb, minél jobban el van rejtve." Igen, napfényre hozzuk életedet, mely bár eseményekben nem változatos, kézzelfogható sikerekben nem gazdag, vállalkozásokban nem merész, nekünk nemes példája miatt mégis oly felejthetetlenül kedves. Napfényre hozzuk eszméidet és törekvéseidet, amelyek megvalósításáért lelked egész hevével önzetlenül küzdöttél s a melyek iránt annyi fogékony szívben keltettél igaz tiszteletet és lelkesedést. Napfényre hozzuk tetteidet, melyek földi életedben bár nem nyertek magas bért, halhatatlan érdemükkel a krisztusi Elysiumban azok sorába emeltek, akik . . . sacerdotes casti, dum vita manebat, Quique pii vates et Phoebo digna locuti. És Te is emlékezzél intézetedre, melyet gyöngéden szerettél ; tanítványaidra, kik még sokáig elzarándokolnak sírhalmodhoz a régi fénynél gyújtni új szövétneket; társaidra, kik drága örökségképen ránk maradt eszméidet vállvetve igyekszünk diadalra vinni !